BOBKÓ CSABA (Lengyelország): 

 

 

 

Végzetes csapda volt 1848?

 

A pesti francia forradalom

 

Kossuth találta fel az uzsora-eladósítást?

 

 

Pesten a minap egy antikvárium elé kitett ládában akadtam egy könyvre: „Supka Géza: 1848 1849". A szerző személye számomra nem túlságosan vonzó, hiszen a 18-as forradalom egyik vezetőjeként Károlyi őt küldte Prágába nagykövetnek (nem tudom, a prágai pályaudvaron ő búcsúztatta-e a Felvidék megszállására induló cseh katonákat), 1945-ben pedig a legalizálást követően ilyen múlttal - nem meglepő módon - egy időre  szabadkőműves nagymester lett.

Mégis hasznos egy ilyen élvonalbeli haladár szemével is látni a 48-49-es eseményeket. Ma a szocialista-kommunista és egyéb felforgató eszmék hivatalosan nem éppen divatosak, ezért szemérmesen elhallgatják 48 hőseinek ilyen irányú befolyásoltságát és hőstetteit, és a régi hazafias demagógia mögé rejtik a forradalmárok valódi, romboló jellegét. E szempontból hasznosak a szocializmus kori könyvkiadások, mert akkor a reformkoriak, vagy 48-asok ultrabal kötődéseivel még dicsekedtek is. Supka művét a nyolcvanas években csak újra kiadták. Supka eredetileg még olyasmiket is megfogalmazott, amiket a szocializmus-kori szerzők különböző okokból nem tettek meg, ami számomra duplán érdekes nézőpontot jelent. Vagyis a könyv témája: miért büszke egy hazaáruló szabad kőműves, világszétverő 48-ra, és mit tart hibának (nem elég radikálisnak) benne?

 

Mitől szabadították meg a jobbágyot 48-ban és mit szabadítottak rá felszabadítói?

Kiragadnék egy tanulságos részt 48-49 megítéléséről, ami meglehetősen ellentétes a köztudatba vésődött képpel. Első sorban nem Supka mondanivalóját tartom érdekesnek, hanem azt, ami kirajzolódik szavai mögött, kiegészítve a megszokott,  bejáratott történelmi felfogást a (haladásnak mondott, ám valójában pusztulást hozó) fenntarthatóság, rendszerszemlélet és az erőforrás-kimerülési válságok szempontjaival:

„A francia forradalomnak lassan-lassan Európa kelete felé is terjedő eszméi főként azonban az 1831-i nagy parasztlázadás, mely az ez évi kolerajárvány nyomán ütött ki Magyarországon is, apránként mégiscsak oda érlelték a jobbágyság kérdésében is a helyzetet, hogy a nemesség gondolkodni kezdett azon, hogy legalább a legkirívóbb igazságtalanságokat le kell nyesegetni. E meggondolásaiban - ezt el kell ismernünk - hatalmas ösztöke volt azonban az is, hogy most már maguk a királyi propozíciók is sürgetni kezdték a jobbágykérdés rendezését, és félő volt, hogy ha nem maga a nemesség intézkedik hamarosan ebben a dologban, akkor a nép a maga sorsa enyhülését kizárólag az uralkodónak fogja betudni, s akkor egykönnyen létesülhet paktum a korona és a parasztok között -  a nemesség hátrányára.

Ezt megelőzendő az országgyűlés már 1839-ben elfogadott egy úgynevezett örökváltsági törvényt (1840: VII t.-cikk), amely persze a földtulajdont továbbra is csorbítatlanul megőrizte a nemesség számára, de a jobbágy az úrbéri szolgálmányok egyes részei (főként a dézsma) alól az urasággal való szabad egyezkedés útján megválthatta magát - ha mind a két egyezkedő fél meg tudott egymással egyezni. Bizony, ez a semminél nem sokkal volt több."

Ekkor sajátos módon éppen konzervatív részről kapott a dolog újabb lökést. A két kancellár - Apponyi és Jósika - belátta, hogy ha a nép sorsán nem lendítenek alaposabban, feltétlenül forradalomra kerül a sor. Ezért az 1847 őszére összehívott országgyűlésen felolvasott királyi propozíciók már határozottan azt követelik, hogy az országgyűlés hozzon törvényt a jobbágyi szolgálatok és a nemesi adómentesség eltörléséről. A Rendek kelletlenül láttak neki a kérdés tárgyalásának. Kossuth, aki most már elismerten az ellenzék vezére volt, taktikai okból kénytelen volt igen szerény javaslatot terjeszteni a kerületi ülés elé. E javaslat természetesen adottságnak fogadta el az 1840. évi örökváltságtörvényt, vagyis, hogy a jobbágy megválthatja magát. De Kossuth javaslata szerint a megváltás tárgya nem lehet a jobbágy által megművelt föld (telek), hanem csakis az úrbéri szolgáltatások. (A nemesi földbirtok tehát Kossuth szerint is továbbra is érinthetetlen tabu.) A megváltás alapjául szolgáló becslésnél ne azt nézzék, mennyibe kerül ez az úrbéri szolgáltatás a jobbágynak, hanem azt, hogy mennyi haszna van belőle a földesúrnak. E két pontban tehát Kossuth feltétlenül a nemesség oldalára állt. Viszont ezzel szemben azt követelte, hogy a házatlan zsellér minden váltság nélkül legyen szabaddá, továbbá, hogy a földesúr bíráskodása, az úriszék, feltétlenül megszüntettessék (34-ik oldal).

Kossuth e négyes javaslata nyilvánvalóan egyezkedés eredménye. A reális gazdasági előnyök esetében határozottan a nemesség pártjára állt, viszont ahol inkább presztízsengedményekről van szó, ott bátran az elnyomottak pártjára kél. Nemesi követtársainál azonban még e szerény követeléseivel sem volt sok szerencséje. Igaz, hogy a Galíciából és Felső-Magyarországból érkező, nyugtalanságokról szóló hírek arra bírták az országgyűlés plénumát, hogy elfogadja az örökváltságot - bár többen tulajdonrablást emlegettek -, de hozzáfűzték, hogy teljes, tökéletes és egész váltságot követelnek eddigi jogaik fejében.

Kossuth „bátran" volt képmutató és demagóg, a népfelszabadító álruhájában villogva... De a magyar országgyűlés határozata még istenes volt, ha az erdélyiével hasonlítjuk össze, amely a parasztbirtok jó részét - néhol négyötödét - minden kárpótlás nélkül egyszerűen a földesúrnak ítélte oda.  Erről a határozatról írta Kemény Zsigmond báró a lesújtó szavakat: „Szépen kirabolva van a nép!"

 

A szomszédban égő ház

Az alsótábla végleges javaslatának szövege a következő volt: „Valamint egyrészről a földesúrnak tökéletes kármentesítés biztosíttassék, úgy másrészről az úrbéri tartozásoktól és szolgálatoktóli megváltás a földesúr beleegyezésétől felfüggesztve tovább ne maradjon."

A főrendek két napig vitáztak a javaslat fölött, s a vége az a határozat volt, hogy „e kényszerítő törvény hozásának kérdésébe egyáltalán ereszkedni nem fognak". A felsőtábla tehát még abba a kis engedménybe sem volt hajlandó belenyugodni, amit az alsótábla javaslata nyújthatott volna. S ezzel - a dolog úgy festett - az egész jobbágykérdés boldogabb időkre napolódott el.  Ez 1848. február 3-án és 4-én játszódott le. (Érdemes a naptárt is figyelemmel kísérni, mert az események szédítő gyorsasággal peregtek!)

Februárius 18-án híre kelt, hogy Stájerországban harc ütött ki a jobbágyok és földesurak között: a parasztok megtagadják a dézsmafizetést. A kormányzat katonaságot küldött a lázadók ellen: egész sor összeütközés keletkezett a parasztok és a katonaság között, sok a halott. Kossuth intuitív meglátására jellemző, hogy nyomban tisztában volt azzal, hogy a szomszédban égő ház veszedelmet rejt a magyar nemességre. Ezért a decemberi halasztó döntéstől eltérően március 6-án már azt indítványozta, hogy az alsótábla azonnal vegye újabb, sürgős tárgyalás alá az örökváltság kérdését.

Indítványai ismét kompromisszumot tartalmaznak a nemesi és a népi érdek között.

Első pontja szerint az örökváltság szabad egyezkedés tárgya a földesúr és a jobbágy között; tehát a megváltás nem kötelező (ezzel a főrendek felé tett engedményt). Második pontja azt tartalmazza, hogy a jobbágy nemcsak pénzzel válthatja meg szolgálmányait, hanem a jobbágyok által birtokolt közös legelőből is (ezzel a nemesség földéhségét iparkodott kielégíteni). A harmadik pont kizárja, hogy az örökváltság terén az állam a jobbágyok segítségére legyen (mert hiszen akkor a közvetett adók révén a nemességnek kellene saját magát kifizetnie). Ha van a jobbágynak elegendő készpénze, akkor a földesúr tartozik a váltságdíjat egészben elfogadni, ha azonban nincs, akkor tartozása fejében a jobbágy évbért fizethet a földesúrnak. (Ez Kossuth egyik legzseniálisabb ötletét tartalmazza: miután azt látta, hogy a rendeknél a jobbágykérdés egyben a politikai presztízs kérdése is, s ezt aligha sikerül meggyőzéssel lebírkóznia, ezért „az egész problémát a politikai térről áttolta a gazdasági térre: az úrbéri, tehát alapjában politikai viszonyt adóssági, tehát gazdasági viszonnyá kívánta átváltoztatni. Ez feltétlenül a jobbágyság javát szolgálta").

E legutóbbi megjegyzése alapján Supka kiérdemelhetné a politikai vak és logikai analfabéta címet! Hacsak nem ügyes propagandistaként hazudtolta meg a saját maga által pontosan bemutatott tényeket, vagyis nem naív és vak volt, hanem a „felvilágosult" haladár (vakoló) közeg elkötelezettje.

A lényeget megismétli: „Az előzőekben Magyarország társadalompolitikai képét kívántuk megrajzolni a forradalmat közvetlenül megelőző időkben. Hiszen láttuk, hogy még a jobbágykérdés is dandárjában mint ilyen - tudniillik: politikai kérdés - szerepelt a nemesség tudatában, s Kossuthnak külön fogást kellett alkalmaznia, hogy azt a politikai térről eltolja a tisztán gazdasági térre, amikor a jobbágyi szolgálmányoknak adóssággá való átformálását célozta egyik javaslatával."

Később e gondolatot így egészíti ki: „Az állam úgyszólván teljes pénzhiánnyal küzködött (...) S ide vezethető vissza Kossuthnak az az indítványa is a jobbágykérdésben, hogy ne az állam vállalja a nemesség pénzkárpótlását, hanem maguk a jobbágyok; s miután készpénz aligha akad elegendő erre a célra, ezért a jobbágyközösségek földátengedés fejében is követelhessék a megváltást."

Eötvös József a leghatározottabban tiltakozott a parasztbirtoknak bármi címen történő megrövidítése ellen. Kossuth aztán el is ejtette ezt az indítványát, de csak „barátaira való tekintettel".

 

Jobbágyfelszabadítás: a végzetes adósságcsapda

Tudjuk, hogy végül az események során az ún. „jobbágyfelszabadítás" nem mindenestől az eredeti kossuthi tervek szerint valósult meg. Azonban ami a lényeget illeti: az illuminátus világforradalmárok által megszervezett „népek tavasza" a hazai hadszíntéren is a korábbi, „feudálisnak" bélyegzett, fenntarthatóbb, önellátóbb, a globális rablókapitalista tőkénél akkor még szabadabb (!) szűzföld-társadalomnak a rablás előtt történő megnyitását, feltörését jelentette. Ez a folyamat, amelynek a forradalom valójában döntő eszköze volt, megnyitotta az addig adóssággal nem túlzottan terhelt paraszti és nemesi birtokok rohamos elkótyavetyélésének útját is. Amint azt láttuk, Kossuth ennek az adósságcsapdába taszításnak volt egyik fő ügynöke, amin előélete és a forradalom utáni illuminátus szolgálatai ismeretében egy kicsit sem lepődhetünk meg. Pontosabban: mi, a hamis történelem(kép) leleplezői nem, de „mi", a szélesebb magyar közvélemény annál inkább...

A 48-as forradalmakban oly fontos kezdeményező szerepet játszó Marx helyeslő értékelése szerint a kapitalizmus az „eredeti tőkefelhalmozás" (rablás, lopás, csalás) útján szerzett tőkéjével behatol a mezőgazdaságba, és annak korábbi „feudális" formáit szétverve az addigi önellátó, fenntarthatóbb gazdálkodási formákat, társadalmi viszonyokat haszonelvű, pénzalapú viszonyokká alakítja át." (A „fenntarthatóbb" jelzőt nem Marx használja, azt én tettem hozzá - B. Cs.)

Nálunk már Dózsa idején is ugyanennek a folyamatnak zajlott egy korai kiadása: a személyi, politikai viszony gazdasági, pénz-adóssági viszonnyá átalakítása, amikor a jobbágytól a földesurak és az egyház elkezdik tömegesen pénzben behajtani az addigi terménytizedet és kilencedet, illetve elkezdik a majorsági gazdálkodást, tehát robotot követelnek. A világszerte zajló folyamat keretében a kapitalizmus rombolja a fenntarthatóbb gazdálkodást és társadalmat, zülleszt, közben kiterjeszti az eladósítást. E hosszú, több száz éves folyamat egyik betetőző stádiuma a „jobbágyfelszabadítás". Az érdekes ebben az, hogy éppen a kapitalizáló-profitosító folyamatot elvben elítélő hazafiak tömege fogja holnap nagy (illuminátus francia mintát utánzó) forradalmi-trikolóros kokárdával a mellén annak a Kossuthnak a szobra alatt a „felszabadítókat" ünnepelni, akiről nem meglepő módon éppen Supka, egy vakoló forradalmár szerző mutatja be, hogy mi volt az igazi szerepe e rombolás 48-as magasabb szintre emelésében...

Az 1848-49-es események eladósítási módszerként való értékelése nem puszta elmélet, és már abban a korban is többek előtt nyilvánvaló volt. Erről meggyőződhetünk, ha az előzőeket egybevetjük egy kortárs, a forradalom egyik résztvevője értékelésével a már lezajlott forradalom és „szabadságharc", a „jobbágyfelszabadítás" tényleges következményeiről.

 

Tamáska Péter: Capricciók (I. 1. Egy konzervatív francia s a tiszamenti jobbágy): Horváth Mihály csanádi püspök fordította le kissé átdolgozva Le Play 1846-ban írott tanulmányát a Tisza-menti jobbágyról. A dolgozat a nálunk még meglevő kényszerszegődési (úrbéri) rendszernek a családi viszonyokra való hatását vizsgálta . „Mivel vagyonukat - írja Le Play - az uzsorások nem terhelhetik meg jelzáloggal, sok család jóléte a hűbérrendszer végső maradványainak fenntartásához van kötve."

 

Ahol a hűbéri intézményeket eltörölték...

 

„A mezei munkában megedzett s tápláló eledellel élő nép testalkatra Európa többi népeit általában felülmúlja. A hosszú élet, mely a kizárólagos iparos népeknél nagy ritkaság, itt gyakori". Ha nem Horváth Mihály fordította volna a szöveget, csóválhatnánk a fejünket ennek hallatán - amelybe némi túlzást visz az egészséges családmodellt láttatni akaró francia, mondván: az ipari fejlődés és az uzsora épp ezt teszi tönkre -, ám a korabeli börtönbefogadási naplókat átsilabizálva megenyhülünk: van honunkban ló bővivel, hiszen az áristomok tele vannak lótolvajokkal. Úgy látszik, Horváth professzor úrnak is tetszett az idilli kép, nincs megjegyzése hozzá. Pedig készített lábjegyzeteket, mint azt a következő eszmefuttatásnál is látni fogjuk.

„Nem lévén joguk a családi birtokokat jelzáloggal megterhelni, (a jobbágyok) meg vannak védve az uzsorások csapdáitól, kik nyugat előre nem látó birtokosaira nézve a romlás állandó okai ott, ahol a hűbéri intézményeket eltörölték" - fordítja Le Play-t, s hozzá értelmezésül mindjárt ott a keserű lábjegyzet: „Ítéletét a szabaddá tett kis- és középbirtokoknak nálunk végbement pusztulása teljesen igazolja."

Az időpont: 1855, alig hét évvel a forradalom után

 

Horváth Mihály személyében ne próbáljunk valami konzervatív klerikális reakcióst látni! Aki nem tudná, ő volt - mint liberális katolikus főpap - az 1849-es trónfosztó debreceni kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, ezért a forradalom bukása után emigrálni kényszerült, távollétében halálraítélték és jelképesen fel is akasztották. Ezért és emigrációbeli szabadkőművessége, valamint nősülése miatt az egyház kiközösítette. A kiegyezés után hazatér, visszakapja püspöki címét és jövedelmét, és neves liberális-nemzeti (!) történész-szerzőként a trónörökös magyar történelem tanára lesz az általa vallott, nem finnugor, hanem szittya-hun rokonság felfogása alapján (ami egy érdekes másik cikk tárgya lehetne, különösen a Habsburgokat a finnugor elmélet erőltetésével vádoló körökre tekintettel...).

 

Mit szabadított tehát fel az 1848-as forradalom? A jobbágyot? Akinek „feudális viszonyai" leginkább azt jelentették, hogy kiterjedt faluközösségi földhasználati és egyéb haszonvételi jogai mellett, ezek által biztosított megélhetése mellett a marxi kategóriával „társadalmi felépítmény", tehát az állam, a közigazgatás, a hadsereg stb. fenntartásának terheit jelentős részben természetben viselhette, ami könnyebben elviselhető volt számára. A „feudális csökevények" - mint az úriszék - következtében a terhes fenntartási igényű felépítmény, azaz állami bürokrácia, nem volt még túlzottan nagy, az állam jövedelem-újraelosztási hányada pedig szinte sokkolóan alacsony volt a „modernizáció" utánihoz, plane a maihoz képest.

 

A forradalom az uzsorát és a szabadrablást szabadította el. A pénzuralmi rendszer farkasa a „feudális korlátok" ledöntése után akadálytalanul törhetett be a falu, a mezőgazdaság aklába és egy évszázad alatt (a téesz-szervezés korára) maradéktalanul fel is zabálta a bárányokkal, a parasztokkal együtt a fenntartható élet alapjait!

A vigyázó szemeket Párizsra vetették, így a magyar nép problémáit nem láthatták...

 

Vajon fatális véletlen miatt ment tévútra a forradalom, hogy a felszabadulás helyett eladósodás lett belőle? Vessünk össze egy kutatói megállapítást egy eredeti visszaemlékezéssel az ügyben, hogy mi lehetett a nagy forradalmárság indítéka '48 egyes számú jelképénél, Petőfinél és radikális fiatal társainál, a rossz asszociációkat ébresztő „Ifjú Magyarország" aktivistáinál:

Fekete Sándor: „...agyon akart verni a magyar nép..." Adalékok Petőfi választási megbuktatásához:

„Szerencsétlenebb helyet a   követjelöltségre sehol másutt az országban nem választhatott volna, mint  szülőföldjét, a Kiskunságot."

 

Ha a költő mégis itt lépett fel, ez önmagában is bizonyítja, hogy nem tudta felmérni reálisan a helyi körülményeket (apja, Petrovics István vállalkozói múltja, az illegális bormérések elleni harcias fellépése miatt nem igazán volt népszerű Petőfi szülőföldje vezető- és középrétegeiben). Ismeretlenek voltak előtte a választási taktika követelményei is. Választási röpiratában egyetlen kézzelfogható, programszerű ígéretet sem találni, legyen szó akár az egész ország, akár a Kiskunság napi érdekeiről. Táncsicsról sem  állíthatjuk, hogy a taktikázás, a politikai mesterkedés nagy tudora lett volna, de tanulságos elolvasni egyik kommentárját, melyet Petőfi választási veresége után írt saját lapjában, a Munkások Újságában. Sajnálkozását fejezi ki Petőfi bukása felett, tiltakozik az ámító gazság, a „kaputosok" önkénye ellen - s mindjárt elkezdi ajánlani lapját, mely a nép jogaiért küzd... Konkrétan beszél a parasztság legégetőbb napi ügyeiről, a bordézsmáról, a regálék teljes  megszüntetéséről. („Bordézsma", „regálé" - ilyen szavak Petőfi egész életművében egyszer sem fordulnak elő...).

Meghökkentő, hogy Petőfi szerint az általa állítólag hőn   szeretett népnek kutya kötelessége lett volna őt megválasztania a  semmitmondó, vagy éppen káros nagy szavakért, holott választói tényleges érdekeinek képviseletére - mint leendő politikusuk - nem is gondolt... Igaz, választási „programjában" jól leteremtette, hitvány talpnyalóknak nevezve őket...

 

De mi lehetett e „nagy szavak" - amelyekért sehonnai bitang ember, ki halni nem mer - forrása, ha nem az ország, a nép tényleges problémáinak és vágyainak alapos, vagy akár felszínes ismerete?

Pándi Pál: Kísértetjárás Magyarországon (Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a Reformkorban): Csaknem egy fél évszázad múltán így írt Jókai A tengerszemű hölgy-ben Petőfi által történt bevezettetéséről a Pilvax kávéházba:

„Ez az igazi francia. E szóval mutatott be Petőfi az ifjú seregnek. Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Franciaország felé fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arca, onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Francia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták   története, Tocqueville Democratiája volt a bibliánk."

 

Hát nem magyar, nemzeti ügy volt a forradalom, hanem francia? Akkor talán már értjük, miért robbant ki szinte „varázsütésre" egyszerre Európa tizenvalahány nagyvárosában... Ilyen összehangolt (!) világforradalmi akciót nehezen indokolhatnánk a kiskunsági, vagy somogyi bordézsma problémáival...

 

 

 

Peter Sheldon: Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért BŐVEBBEN...

MEGJELENT:

 CSURGAY JUDIT: A FIRST LADY 

- CSAPDÁBA CSALVA-

 Az újrakezdés és a szerelem gyönyörű regénye ez. Egy különleges asszony rendkívüli életútjának hol krimibe illően izgalmas, hol szívszorítóan lágy, líraian romantikus története.

A Párizsban és Budapesten játszódó, filmszerűen pergő szövegvilág hőse egy törékeny, kicsit angol, picit olasz, csöppet magyar, ötvenes éveiben járó, ám mégis kislányosan fiatal, lélegzetelállító nő, a karrierjét a fiáért feladni kényszerült egykor világhírű mezzoszoprán, Juliette.

Szépen ívelő pálya, mindent elsöprő szenvedélyes szerelem, tragikus házasság, kegyetlen válás, sikerek és bukások, születés és halál, a miniszter férj ördögi csapdája, zuhanás a csillogásból, a luxusból a semmibe, Juliette harca az elveszített fiáért, a túlélésért, egy beteg kutyáért, a pénzért s önmagáért, remények, csalódások és pofonok, a lelki-fizikai terror, a kiszolgáltatottság, a létbizony talanság és a megaláztatás gyötrelmei, az állás, majd a társkeresés útvesztői, a talpon maradás kétségbeesett küzdelmei túl az ötödik X-en, araszolás Waterloo árnyékából felfelé a lejtőn egészen az Elysée - palotáig, a first ladységig- erről szól a lélektani rezdüléseket is gazdagon ábrázoló, ízig-vérig mai történet.

Út a nemzetközi énekversenyektől a világot jelentő deszkákig, a milánói La Scalatól a New York-i Metropolitanig, s a londoni Covent Garden színpadáig.

Út a rendszerváltás előtti magyar miniszter kelepcéjéből a francia köztársasági elnök rezidenciájáig. Út a világ élvonalából, a címlapokról, az ünnepelt sztárlétből a váratlan magányba, az arcpirító, bénító szegénységbe. S végül a visszaútonnan, ahová a sors csak elvétve oszt retúrt...

NOVUM PRO KIADÓ, AUSTRIA GERMANY HUNGARY SPAIN SWITZERLAND - www.novumpro.com

Politikai fotók: Tőke Péter, dr. Ilkei Csaba, Magyar Hírlap, Magyarok Szövetsége, Nemzeti Hírháló, Kuruc.info, tallózás digitális képernyő-fotózással az MTV, Hír TV, TV2, Echo TV és más kereskedelmi tévék legérdekesebb műsoraiból. Fidesz, orbanviktor.hu és MeH fotók...

 

 

Oldal: Kossuth találta fel az uzsora eladósodást... - Bobkó Csaba
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2024 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat