LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT

BOTRÁNYOS VALÓSÁGOK! A DÖBBENET, A KIJÓZANODÁS ÉS A REMÉNY LAPJA. A JÖVŐ TÖRTÉNELME. A LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT. Negyedévi ténymagazin.

Drábik János: Kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás I. rész – Jacob Schiff végeztette ki a cári családot

 (…)

Miként lehet megoldani a magyar zsidóság dilemmáját?


drabik_janos.jpg

 

 

 

 

 

Ezt a dilemmát – elkülönülni a magyar nemzettől és mégis egyenlőnek lenni vele – többféleképpen lehet megoldani. Az egyik, ha ez a magát jól megszervezett kisebbség – amely „a hátán hordozza saját államát és jogrendjét”, és több ezer éves múltra támaszkodó, erős érzelmi és szellemi kohézióval rendelkezik – azt színleli, hogy ő teljesen lojális a többséghez. Azt állítja magáról, hogy ő a többségi etnikum szerves részét alkotja, azonosul a befogadó nép történelmével, magáénak érzi annak tragédiáit, sorsproblémáit, egész szellemiségét, és csak abban különbözik tőle, hogy más a vallása. A dilemmának ez a megoldása járható út, ámbár itt is felmerül a kérdés, hogy mennyire a magyar nemzet tagja az az ateista honfitársunk, aki nem követi a zsidó vallási hagyományokat, de magát mégis – joggal – teljes értékű zsidónak tartja.

 

drabik_2._cikkhez_schweitzer_jozsef.jpg

 

 

 

A szekularizált zsidó élet elválaszthatatlan része, hogy a szervezett zsidóság érték- és érdekközösséget is alkot, nemcsak etnikai-, vérségi-, faji- és hagyományközösséget. Ebben óriási szerepe van a nemvallásos zsidóság körében is kötelező szolidaritásnak és törzsi összetartásnak, a kapcsolati háló kiépítésének és fenntartásának. Az elkülönülő zsidó néphez, és annak nemzetállamához – Izraelhez – való lojalitás, pedig, verseng a befogadó néphez és annak nemzetállamához való lojalitással.

 

 

 

A másik lehetséges megoldás, ha a zsidóság elkülönüléséből adódó másság és idegenség érzését úgy csökkentjük a befogadó társadalomban, hogy megváltoztatjuk a befogadó nemzet kultúráját, gyengítjük nemzettudatát, akadályozzuk és felszámoljuk nemzeti jellegű szervezeti életét. Ehhez szükséges a másság tiszteletének a kultikus túlhangsúlyozása, és a multikulturalizmussal a befogadó társadalom mozaikszerű, kisebb életképtelen kulturális egységekre való szétbontása, a belső szeparatizmus erőltetése, egészen az atomizálódásig. Ez az „oszd meg és uralkodj” elvének az egyik kozmopolita, balliberális modern változata.

 

 

 

A nemzeti önazonosság megváltoztatása, a nemzettudatot fenntartó szervezetek felszámolása megkönnyíti az elkülönüléséhez ragaszkodó zsidóságnak azt az igényét, hogy „elkülönüljön és mégis teljesen egyenlő legyen” azokkal, akiktől elkülönült. Amikor a szervezett zsidóság elkülönül, tudja, hogy ki a zsidó közösség tagja, és ki nem az. De akiktől elkülönült, azok nem tudhatják, hogy kik azok, akik első közösségként a szervezett zsidósághoz való tartozást választották. Ha ezt mégis tudni akarják, akkor antiszemita kirekesztőknek minősülnek, hiszen számontartják, ki a zsidó honfitársuk. „Én tudhatom és tudom is, hogy te nem vagy zsidó, de te nem tudhatod, hogy én az vagyok”. Az elkülönülést választó szervezett zsidóság azonban nem számít magyarellenesnek csupán azért, mert magyarságával szemben a zsidóságának adott elsőbbséget. Akik szeretnék megérteni a „mi” (nemzethű magyarok) és az „ők” (a zsidók, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy mások legyenek és ezért idegenek, ,,idegenszívűek”) kettős kategóriájában gondolkodókat, azoknak e jelenségnek a gyökereit a zsidó hagyományokban kell keresniük. Zsidó honfitársunk lehet több száz éve magyar, de több ezer éve zsidó. Melyik identitása erősebb?

 

 

 

Az Izraelen kívül élő zsidók világnépként különböző földrészeken, számos országban élnek. Sokan úgy érzik, hogy idegenek a nem zsidó (keresztény, iszlám és más) kultúrában, és ezért szükségesnek tartják, hogy faji alapon integrálódott, multikulturális társadalmat alakítsanak ki az adott országban, amely toleráns a zsidóság hosszú időn át folytatott asszimiláció-ellenes életstratégiájával, és erős etnikai-faji szolidaritásával. A fajilag integrált közösségek mozaikjaiból összeálló multikulturális társadalomban a zsidó közösségek nagyobb biztonságban érzik magukat, és könnyebb számukra megszerezni az adott társadalom és nemzetállam hatalmi pozícióit. A szervezett zsidóságnak, mint világnépnek az a stratégiája, hogy Izrael kivételével mindenütt támogatja a fehér lakosság keveredését a nem-fehér (fekete bőrű, ázsiai, arab, latin-amerikai és cigány-roma) lakossággal, egyidejűleg elítéli az őshonos európaiak belső szolidaritásának minden faji megnyilvánulását és önvédelmi szerveződését. Mindez valójában a pénzhatalmi világelitet kiszolgáló szervezett zsidóságot, valamint Izrael faji elkülönülésen alapuló hosszútávú érdekeit szolgálja.

 

 

 

A már hivatkozott Deborah Lipstadt elítéli Denying The Holocaust (New York, 1994) című könyvében azokat a fehér amerikaiakat, akik ellenzik a faji megkülönböztetés megszüntetését, a fehérek és a színesbőrűek összeházasodását. Ugyanakkor Deborah Lipstadt élesen ellenzi a vegyes házasságokat zsidók és nemzsidók között, mert azok asszimilációhoz, beolvadáshoz vezetnek. Lipstadt részt vett 1964-ben és 1965-ben azokon a polgárjogi tüntetéseken, ahol egyenjogúságot követeltek a színesbőrű amerikaiak számára. Ennek ellenére Deborah Lipstadt lelkesen támogatja azt az Izraelt, amely faji alapon megkülönböztetést alkalmaz zsidó és arab lakói között. A faji megkülönböztetés miatt számos közéleti személyiség már apartheid államnak bélyegezte a zsidó államot. Deborah Lipstadt képmutató módon kettős mércét alkalmaz, mert mindenkitől megköveteli a faji egyenjogúságot, miközben a leghatározottabban ellenzi a zsidók és a nemzsidók közti házasságot és a zsidók asszimilálódását. Hivatkozott könyvében ezt írta: „Tudjuk, mi ellen harcolunk: az antiszemitizmus és az asszimiláció, a vegyes házasság és Izrael bírálata ellen.”

 

 

 

Az, hogy Magyarországon a politikai közbeszédben ismét létjogosultságot nyert az antiszemitizmus, az asszimiláció és a nemzetidegenség problémája, arra utal, hogy a zsidó létnek ezt a dilemmáját nem sikerült megoldani. Ez feszültséget okoz a szervezett zsidóság és a magyar társadalom, a szervezett magyarság – a magyar nemzet – viszonyában. Nem alaptalan előítélet újraélesztéséről, hanem egy máig megoldatlan társadalmi problémáról van szó. Azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy újra kell gondolni: mi a magyar, és ki a magyar? De azt is újra kellene gondolni, hogy mi a zsidó és ki a zsidó? Valóban sokféleképpen lehetünk magyarok – országlakóként, állampolgárként és a magyar nemzet öntudatos, érzelmileg is elkötelezett tagjaiként –, ahogyan sokféleképpen lehetünk zsidók is. Vannak magyar-zsidók, akik elsősorban a zsidó közösséghez és Izraelhez lojálisak, és vannak zsidó-magyarok, akiknek a szíve már Magyarországért, a magyar nemzetért dobog, és akiket a szellemi-érzelmi kötelékek elsősorban már a magyarsághoz fűznek. Ők a magyar nemzetbe beolvadt, asszimilálódott zsidók, akik magyar szellemiséggel, egyéni és kollektív magyar tudattal rendelkeznek.

 

 

 

Az antiszemitizmusra hivatkozás valójában kitér az elől a kutatómunka elől, amely feltárhatná, hogy a magyar és zsidó együttélés nehézségeiben a zsidó lét eddig feloldhatatlannak bizonyult ellentmondásai is felszínre törnek: asszimilálódni, vagy megmaradni zsidónak? Ha zsidó honfitársaink az előbbit választják, végső soron feladják zsidóságukat – ha az utóbbit, akkor feladják magyarságukat. Miként lehet egyszerre igaz magyarrá válni és lojálisnak maradni a szervezett zsidóság közösségeihez, megtartva a zsidó hagyományt, értékrendet és életmódot? Másként megfogalmazva: miként lehet a magyar kultúra, szellemiség és érzület elsajátításával lelkileg is magyarrá válni úgy, hogy elutasítjuk az asszimilációt és megőrizzük zsidó identitásunkat, azonosságtudatunkat?

 

 

 

Az itt felvetett kérdések már sokszor megfogalmazódtak. A francia forradalom idején az európai felvilágosodás eredményeként a zsidók, mint egyes személyek, megkapták a teljes-jogú francia állampolgárságot. Az előkelő, francia nemesi családból származó Clermont Tonnerre 1791-ben így fogalmazta meg véleményét a zsidóságról mint különálló népről:

 

 

 

Mindent meg kell tagadni a zsidóktól mint különálló nemzettől; de mindent meg kell nekik adni, mint egyes személyeknek. Kötelesek francia polgárokká válni. Egyesek azzal érvelnek, hogy nem akarnak azok lenni. Hagyjuk, hogy ezt kinyilváníthassák, és utána utasítsuk ki őket. Lehetetlen, hogy egy külön nemzet legyenek a nemzeten belül.”

 

 

 

Figyelemre méltó, amit Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség ortodox főrabbija mondott 200 évvel később:

 

 

 

A felvilágosodás szellemisége egyrészt az egyetemes emberiesség eszméjét hangsúlyozta, másrészt az elvont személyiséget, amely már megszabadult a hagyomány korlátozásaitól, és így már ő dönti el, hogyan értelmezi a körülötte lévő világot. Ez a szellemiség olyan nyelvezetet használt, amelyre a hagyományos zsidó identitást nem lehetett lefordítani... Az emancipáció mint egyéneket felszabadította a zsidókat, de nem tette szabaddá őket mint közösséget.”

 

 

 

 

 

A kulcskérdés az, hogy a zsidóság mint szervezett közösség kihez lojális elsősorban. Saját közösségeihez, vagy pedig az őt befogadó társadalom tagjaihoz. Ha érdekellentét és konfliktushelyzet alakul ki a magyar állam és Izrael között, akkor kihez lesz elsősorban lojális? Az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek számára pedig ez úgy merül fel, hogy konfliktushelyzetben Amerikát válasszák-e, vagy Izraelt? Elkülönülni és egyenlőnek maradni csaknem mindig feloldhatatlan dilemmát jelent. Az amerikai zsidó közösségek tagjai ennek a problémának a feszegetését rosszindulatú antiszemitizmusnak minősítik. Kettős elkötelezettségüket, Izrael iránt érzett mély érzelmi kötődésüket úgy értelmezik, hogy az valójában az amerikai demokrácia egyik kifejeződése.

 

 

 

A kettős lojalitás problematikáját jól megvilágítja Jonathan Pollard esete 1987-ben. Pollard Amerikában született zsidóként és az Egyesült Államok haditengerészetének egyik legérzékenyebb részlegénél dolgozott. Pollard az izraeli kormány kémjeként egymaga több mint 800 szigorúan titkos dokumentumot juttatott el a zsidó államhoz, amelyhez elsődleges lojalitás fűzte. Tizenhét hónapon át napi kapcsolatban állt az izraeli titkosszolgálat embereivel, akik közül kettőt Izraelben később előléptettek. Az ügyben eljáró amerikai államügyész, Joseph di Genova megállapította, hogy Jonathan Pollard volt az, aki a 20. században fizikailag a legtöbb szigorúan titkos információt adta át egy külföldi államnak. Az Egyesült Államok védelmi minisztere Pollard letartóztatása idején Caspar Weinberger volt, aki a szövetségi bíróságnak benyújtott 46 oldalas állásfoglalásában Pollard kémkedéséről azt írta: „Nem tudja elképzelni, mi okozhatott volna a nemzetbiztonságnak nagyobb kárt.”

 

 

 

Az amerikai zsidó bizottság a hír kapcsán attól óvott, hogy azért keljenek Pollard védelmére, mert zsidó. Ez aláásná a zsidó közösség hitelét, és Izraelnek is ártana. Fokozatosan kiderült, hogy az ügy mégsem olyan ártalmas a zsidó közösség számára, mint ahogyan attól tartottak. A Pollard-ügy egyik zavaró aspektusa az volt, hogy igen kevés amerikai fogta fel, mi is jelenti az igazi veszélyt Pollard hazaáruló magatartásában. A kémbotrány kirobbanását követően még 1987-ben a New York Times és a CBS közvélemény-kutatást végzett, amelyből kiderült, hogy az amerikaiak többsége tájékozatlan a Pollard-ügy lényegét illetően. A nemzsidó megkérdezetteknek 18%-a tudta, hogy Pollard Izrael számára kémkedett, és 13%-a azt hitte, hogy a Szovjetunió számára. A kémbotrány évében az Egyesült Államok nem csökkentette az Izraelnek nyújtott segélyeket, noha a szövetségi költségvetésből ebben az évben számos belföldi programot törölni kellett. Izrael továbbra is megkapta a szokásos katonai és gazdasági segélyt, hárommilliárd dollárt, amit az előző évben is kapott. Alig telt el néhány év, a zsidó közösség azt kezdte hangoztatni, hogy Pollard-t túlságosan hosszú szabadságvesztésre ítélték, de nem az elkövetett bűncselekménye miatt, hanem az Amerikában is meglévő antiszemitizmus miatt.

 

 

 

A New York-i Jewish Week című hetilap 1991-ben arról írt, hogy Izraelnek bizalmasan be kell kapcsolódnia a Jonathan Pollard ügybe: „Izrael alapítói olyan államot képzeltek el, amely megvédelmezi az összes zsidót, aki az antiszemitizmus miatt szenvedett, bárhol is legyen. Pollard minden kétséget kizáróan ilyen áldozat.”

 

 

 

Alan Dershowitz, Pollard jogásza úgy vélte, hogy a közhangulat érezhetően védence javára változott. Ennek volt az egyik kifejeződése, hogy az Amerikai Zsidó Kongresszus és a nyugati parti B’nai B’rith is támogató nyilatkozatában elnézést sürgetett Pollard számára. Kiállt az Izrael javára kémkedő sayanim mellett Eli Wiesel, valamint Philip Klutznick, a Zsidó Világkongresszus korábbi elnöke is.

 

 

 

1996 januárjában a tel-avivi kormány formálisan is izraeli állampolgárságot adott Pollard-nak annak ellenére, hogy a baráti szövetségesnek számító Egyesült Államokban kémkedésért jogerősen elítélték és bebörtönözték. Pollard jogászai reményüket fejezték ki, hogy a hadifoglyokhoz és a harcközben eltűntekhez hasonlóan az izraeli kormány Pollard kiszabadítása érdekében is megtesz mindent. Izrael csak 1998-ban ismerte el hivatalosan is, hogy Pollard nekik kémkedett.

 

 

 

Új fejlemény volt a Pollard ügyben az, hogy az amerikai zsidó közösség arra alapozta az izraeli kém védelmét, hogy nem tekinthető legitimnek az ügyében hozott bírósági ítélet. Itt nemcsak arról van szó, hogy a Pollard-ra kiszabott élethossziglan tartó szabadságvesztés büntetést az antiszemitizmus motiválta, hanem arról is, hogy Izrael valójában fel volt jogosítva mindazoknak az információknak a birtoklására, amelyeket Pollard illegálisan eltulajdonított az amerikai hadsereg idegközpontjaiból.

 

 

 

A Jewish Journal of Los Angeles 1998-ban megjelent számában Anne Roiphe úgy vélte: „Lehet, hogy az antiszemitizmus füstölgő fegyverét még nem találtuk meg, de legtöbben úgy gondoljuk, hogy Pollard túl szigorú megbüntetése és az, hogy miért nem rendelkezett Izrael azokkal az információkkal, amelyeket Pollard adott át neki, összefügg az antiszemitizmussal”.

 

 

 

Joseph Aaron, az amerikai zsidó közösség egyik ismert tagja, viszont azt nevezte szégyenteljesnek, hogy csaknem valamennyi zsidó szervezet magára vállalta Pollard védelmezését. Sürgették szabadlábra helyezését arra célozva, hogy fogva tartásának igazi oka az antiszemitizmus. Aaron azt fűzte ehhez, hogy ha ez így lenne, akkor valamennyi magas hivatalt betöltő amerikait antiszemitának kellene tekinteni – legyenek azok demokraták vagy republikánusok, polgári vagy katonai tisztségviselők, tartozzanak a törvényhozókhoz vagy a kormányzati szervekhez. Ők ugyanis mind egyetértettek abban, hogy Pollard olyan felmérhetetlen kárt okozott az Egyesült Államoknak, hogy életfogytiglani szabadságvesztéssel kellett büntetni. Mégis az amerikai zsidók többsége a szabadon bocsátását követeli, arra hivatkozva, hogy „Izraelért tette”, mintha ez enyhítené a bűncselekmény súlyát.

 

 

 

Néhány évet követően David Tenenbaum hadmérnök elismerte, hogy szigorúan titkos információkat adott át egy izraeli hírszerző tisztnek az Egyesült Államok hadseregének Tank Automotive and Armament parancsnoksága detroiti központjából. Az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig negyven nyomozás indult olyan amerikaiak ellen, akik Izrael számára kémkedtek. A CIA 1979-ben jelentést készített, amelyben megállapította, hogy az izraeli hírszerzők jelentős erőfeszítéseket tesznek tudományos és műszaki információk megszerzése érdekében. Ennek keretében kísérletet tettek titkos védelmi projektek megszerzésére az Egyesült Államokban és más nyugati országokban. 1971-ben a svájci bíróság négy évi szabadságvesztésre ítélte Alfred Frauenknecht svájci zsidó mérnököt, mert mintegy 200.000 tervrajzot és műszaki leírást adott át a Moszadnak, amelyek a francia-svájci Mirage harci-gépekre vonatkoztak.

 

 

 

Victor Ostrovsky, a Moszad tisztje és hírszerzője – aki erkölcsi okokból szakított munkáltatójával –, 1990-ben publikálta By Way of Deception: The Making and Unmaking of a Mossad Officer (Megtévesztéssel: Egy Moszad tiszt létrehozása és eltűnése) című könyvét. Ostrovsky azt állítja hivatkozott könyvében, hogy mintegy két tucat izraeli ügynök aktívan kémkedik, beszervez hírszerzőket, végrehajt titkos akciókat, főleg New Yorkban és Washingtonban, amelyeket működési területüknek tekintenek. Világszerte számos más ország zsidó származású polgárai állnak önkéntesen a Moszad rendelkezésére, amely a CIA izraeli megfelelője. Ivrit nyelven sayanimnak nevezik azokat, akik a zsidó közösségekhez és Izraelhez való lojalitásból a legkülönfélébb szolgálatokat teszik a Moszadnak.

 

 

 

Ostrovsky szerint a sayanim csak olyan személy lehet, aki száz százalékos zsidónak tekinthető, mind származását, mind lojalitását illetően. Ők külföldön élnek, de Izraelben élő rokonaik révén akkor is elérhetőek, ha nem izraeli állampolgárok. Több ezer sayanim él világszerte. Egyedül Londonban kétezer aktív, és ötezer olyan, aki szükség esetén rendelkezésre áll. Egy autókereskedő sayanim, vagy egy ingatlanbérlettel foglalkozó segítheti a Moszadot, hogy gyorsan autóhoz jusson anélkül, hogy az összes dokumentációs követelménynek eleget tenne. Egy lakásbérlettel foglalkozó a szokásos feltételek mellőzésével szerezhet lakást. Egy bankár pedig akár éjszaka is átadhatja a szükséges pénzt, míg egy orvos úgy kezelhet egy lövéssérülést, hogy nem jelenti a rendőrségnek.

 

 

 

Az elgondolás tehát az, hogy rendelkezni kell olyan titkos listával, ahol szerepelnek azok, akik készek szükség esetén önként segíteni. Akadnak olyanok, akik a Moszad bizonyos kéréseit nem teljesítik, de az ő esetükben is lehet a hallgatásukra számítani. A Moszad tehát egy viszonylag kockázatmentes beszervezési rendszert tud működtetni, és mintegy egymillió főből tud segítőtársakat biztosítani a maga számára Izrael határain kívül.

 

 

 

Izrael kérésére egy amerikai bíró 1990-ben betiltotta Ostrovsky könyvének a megjelentetését. New York Állam Legfelsőbb Bírósága később ezt a döntést visszavonta. Az izraeli kormány azzal érvelt, hogy a könyv veszélyezteti a titkos Moszad-ügynökök biztonságát azáltal, hogy beazonosíthatóvá teszi őket. Ostrovsky sem maradt tétlen, 1995-ben beperelte az egyik kanadai televízióállomást, mert az interjút sugárzott egy izraeli újságíróval, aki óhaját fejezte ki, hogy egy becsületes zsidó Kanadában meg fogja ölni a fecsegő korábbi Moszad tisztet. Tény, hogy Ostrovsky házát Kanadában felgyújtották és az leégett.

 

 

 

A kettős lojalitás jelenleg nem közéleti vita tárgya. Ma már széles körben elfogadottnak tekintik, és ez felbátorította azokat, akik zsidó identitásuk fanatikus elkötelezettjeinek számítanak, hogy nyíltan ellenséges és felforgató kijelentéseket tegyenek. Példaként említhetjük Jane Delynne-t, aki sikeres írónőnek számít, és számos művészeti elismerésben részesült. Jane Delynne 1989-ben megjelentetett Hitler’s World című könyvében így összegezte a véleményét a zsidó önazonosság-tudatról: „Izrael létezése annak megerősítése, hogy a zsidók kiválasztott népet alkotnak... Izrael olyan erkölcsi jelentést hordoz a számomra, amely hiányzik a világ összes más népének a létezéséből. Ha háború lenne az Egyesült Államok és Izrael között, Izraelt választanám. Néha úgy érzem, hogy titokban örülök, amikor időnként brutális magatartást tanúsít, mert a világ így tudni fogja, hogy létezik egy kegyetlen monstrum, amely soha nem fogja elfelejteni a holokausztot. Noha elvben hiszek a nukleáris leszerelésben, boldog vagyok, hogy Izraelnek van atombombája, és Izrael további létezése az egyetlen ok, amiért lehetségesnek tartom a nukleáris fegyverek igazságos használatát. Hadd fejezzem ezt ki a legdurvább és legcsúnyább módon: nem vagyok biztos, de hiszem, ha választanom kellene Izrael vagy pedig az emberiség többi hatmilliárd lakójának a túlélése között, akkor én a négymillió zsidót választanám.”

 

 

 

Mivel egy díjakkal elhalmozott, elismert amerikai-zsidó írónőről van szó, őszinte szavait nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Az itt kifejezett mély azonosulás a zsidó néppel és Izraellel, a sorsközösségnek ez a fanatikus vállalása, részben magyarázatot adhat arra, hogy miért kész oly sok amerikai zsidó az Egyesült Államok érdekei ellen cselekedni. A zsidó államnak nem sikerült volna olyan gyorsan és sikeresen kifejlesztenie saját nukleáris fegyvereit, ha nem segíti ebben a törekvésében számos amerikai zsidó.

 

 

 

Seymour Hersh írja ‘The Samson Option: Israel’s Nuclear Arsenal and American Foreign Policy‘ című munkájában (New York, 1991, 58. old.): „Néhány amerikai atomfizikusról tudták, hogy a második világháború után Izraelbe vándorolt ki. Egyikük a Manhattan Projekt veteránja volt, és 1956-ig a nukleáris-reaktor készítés legérzékenyebb részénél dolgozott... A CIA figyelmét az a tény is felkeltette, hogy Izrael az amerikai-zsidó közösségektől nagy pénzösszegeket gyűjtött Dimona számára, amely Izrael nukleáris bomba-előállítási központja.”

 

 

 

Az izraeli atombomba atyjának Ernst David Bergmant tekintik. Az ő barátja volt Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság zsidó származású elnöke 1950-ben. Strauss tudta, hogy Izrael titkos erőfeszítéseket tett nukleáris fegyverek előállítására. Seymour Hersh szerint Strauss erős érzelmi elkötelezettséget érzett a zsidóság iránt, és ez fontos szerepet játszhatott abban, hogy nem adott tájékoztatást arról, amit tudott, vagyis hogy Izrael Dimonában nukleáris fegyverek gyártásra rendezkedett be. Strauss még hivatali elődjét, a CIA későbbi főnökét, John McCone-t sem tájékoztatta. Ezért a kettős lojalitás mindig is komoly problémát okozott 1948, a zsidó állam létrejötte óta az amerikai titkosszolgálatoknak.

 

 

 

Fontos szerepet játszott Izrael atomprogramjában Zalman Shapiro, akinek Pennsylvaniában urándúsító üzeme volt. Shapiro tevékenyen részt vett az amerikai cionista szervezet (Zionist Organization of America) munkájában. Az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága (Atomic Energy Commission, AEC) 1965-ben megállapította, hogy több mint száz kiló dúsított uránium eltűnt Shapiro vállalatának a raktárából. A CIA ezt követően már figyelemmel kísérte Shapiro izraeli kapcsolatait, de sem a CIA, sem az AEC, soha nem tárta fel, hogy Shapiro kettős életet élt. Titokban bizalmas kapcsolatot tartott fent Izrael vezető atomtudósaival.

 

 

 

A már hivatkozott Anne Roiphe szerint a kettős lojalitás problémája az egyik olyan kérdés, amelyet arra használnak az antiszemiták Amerikában, hogy izolálják a zsidókat. Roiphe szerint nem érdemes erről a kérdésről vitát folytatni, de ehhez hozzátette: „Az igazság az, hogy csak addig vagyunk amerikaiak, ameddig Amerika kordában tartja antiszemitáit. Mi örökké zsidók maradunk minden körülmények között.”

 

 

 

Roiphe újra fogalmazta azt, amit a híres amerikai rabbi, Stehphen Wise így fogalmazott meg az 1940-es években: „Lehet, hogy amerikai vagyok hatvannégy év óta, de négyezer éve vagyok zsidó.”

 

(…)

 

 

Jacob H. Schiff a szovjet rendszer egyik létrehozója

 

 

drabik_2._cikkhez_jacob_h._schiff_redschiff.jpg

 

 

 

A Rothschild Bankház legfőbb képviselője az Egyesült Államokban Jacob Schiff szuperbankár volt. Schiff már az 1890-es évek elején nyomást gyakorolt a washingtoni kormányra, hogy tegyen intézkedéseket az Oroszországban élő zsidók helyzetének javítására. Ez ügyben Schiff többször is tárgyalt az ugyancsak zsidó származású James E. Blaine amerikai külügyminiszterrel. A viszony az amerikai zsidóság és a cári Oroszország (később Szovjet-Oroszország, majd Szovjetunió) között soha nem volt problémamentes.

 

 

 

A 20. század elején a cári Oroszországot az antiszemitizmus egyik központjának tekintették és ez késztette arra az amerikai zsidókat, hogy akadályozzák a kereskedelmi- és hitelkapcsolatokat a cári kormányzattal. Jacob Schiff volt az, aki a 20. század első éveiben finanszírozta Japánt és rávette, hogy intézzen támadást az orosz hajóhad ellen. A japán–orosz háborúban Tokió sikereket ért el. A cári rendszer mély válságba került, és a döntőrészt zsidó származású bolsevikok robbantották ki az 1905-ös forradalmat, hogy megszerezzék a hatalmat. Ez akkor nem sikerült nekik és a cári rendszer túlélte a válságot. A dúsgazdag cári család döntéshozói azonban ekkor úgy határoztak, hogy a család magánvagyonát képező 400 millió dollárt a Chase Bankba, a National City Bankba, a Garanted Trust Bankba, a Manufacturers Bankba, valamint a Hannover Trust Bankba helyezik el. II. Miklós cár 80 millió dollárt a párizsi Rothschild Bankba menekített ki Oroszországból. Ezek a hatalmas összegek a cári család kivégzését követően ezeknél a bankoknál maradtak, mivel hivatalosan egyetlen egy túlélő sem volt, vagy más jogos örökös.

 

 

 

Emlékeztetünk arra, hogy Jacob Schiff 1918 júliusában közvetlen utasítást adott amerikai diplomáciai csatornákon keresztül a Szovjet-Oroszországban hatalomra került bolsevik vezetésnek, hogy végezzék ki II. Miklós cárt és családjának valamennyi tagját. Ez az utasítás közvetlenül New Yorkból érkezett. Amikor a bolsevikoknak menekülniük kellett Jekatyerinburgból, nem volt idejük valamennyi távírószalag elpusztítására. Ezeket a távírószalagokat később megtalálták egy távíró-házban. Nyikolaj Szokolov, akit az Alexander Kolcsak vezette fehér-kormányzat megbízott az ügy kinyomozásával, magához vette ezeket a távírószalagokat, majd amikor a Kolcsak-kormányzat bukása után Franciaországba menekült, ezeket a kódolt távírószalagokat 1922-ben megfejtették. Kiderült, hogy a szalagok a cár és családja meggyilkolására vonatkozó információkat tartalmazták.

 

 

 

A táviratok megfejtett szövege szerint Jacob Szverdlov, a bolsevik központi végrehajtó bizottság elnöke küldött üzenetet Jacob Jurovszkijnak, aki azt Jacob Schiffnek New Yorkba továbbította. Ebben jelenti Schiffnek, hogy közeleg a fehér hadsereg. Schiff ekkor adott utasítást arra, hogy likvidálják a cárt és annak egész családját. Ezt az utasítást az ebben az időben Vologdában állomásozó oroszországi amerikai diplomáciai képviselet továbbította Szverdlovhoz. (Többet erről: http://www.henrymakow.com/jacob_schiff_ordered_murder_of.html)

 

 

 

Szverdlov ezután megparancsolta Jurovszkijnak, hogy hajtsa végre ezt az utasítást. Másnap azonban Jurovszkij le akarta ellenőrizni, hogy hogy csak a cárt, vagy tényleg az egész családot kell-e kivégeztetnie. Szverdlov akkor közölte vele, hogy az egész családot meg kell semmisítenie. Juroszvkij volt felelős a parancs végrehajtásáért. A részletes tények tehát arra utalnak, hogy nem Lenin maga döntött ebben a súlyos kérdésben. Edvard Radzinszky zsidó történész kísérletet tett arra, hogy Lenint tegye felelőssé a cár és családjának a kivégzéséért. De az archívumokban ilyen táviratot vagy más dokumentumot nem találtak. Radzinszkynek az a magyarázkodása, hogy Lenin megsemmisítette ezeket a táviratokat, nem nyert alátámasztást. Leninre rendkívül sok terhelő dokumentumot találtak sértetlenül, miért pont ezt az egyet semmisítette volna meg?

 

 

 

1924 novemberében Szokolov elmondta egy barátjának Franciaországban, hogy a kiadója nem akarta kinyomtatni könyvét ezek miatt az érzékeny adatok miatt. A kiadója cenzúrázta, és ezeket az adatokat eltávolította a könyvből. A könyv megjelenése után egy hónapra Szokolov hirtelen meghalt. Az Egyesült Államokba készült utazni, hogy Henry Fordnak átadja a bizonyítékait, aki akkor már perben állt a Kuhn, Loeb and Company bankházzal a The International Jew (A Nemzetközi Zsidó) c. könyvének publikálása miatt. Szokolovnak „A cári család meggyilkolása” című könyve 1925-ben Berlinben jelent meg. Jacob Schiffnek a cári család meggyilkolásában játszott szerepéről Oroszországban csak 1990-ben számoltak be.

 

 

 

 

 

 

 

Mikor történt fordulat Jacob Schiff magatartásában?

 

 

 

 

 

 

 

1917-ben II. Miklós cár lemondott, és helyére lépett a Kerenszkij által vezetett, rövid életű ideiglenes kormány. Emiatt hirtelen változás következett be az amerikai zsidóság és Oroszország közti viszonyban. Ugyanezen év őszén a bolsevik rezsim került hatalomra, s ekkor ez a viszony lényegesen bonyolultabbá vált.

 

 

 

Ezt a változást a legjobban a Kuhn, Loeb and Company magatartásának változása jellemzi. 1917-től az 1920-as, 1930-as évekig a Kuhn, Loeb and Company és e bank partnerei nyíltan bolsevik-barát magatartást tanúsítottak. Emiatt több irányból is bírálták őket. Az 1920-as években az antiszemita kritikusok az Egyesült Államokban és Európában azt vetették a zsidó bankárok szemére, hogy túlságosan bolsevik-barátok. Az első világháború idején ehhez még a német-barátság és a nagy-antant iránt tanúsított hűtlenség vádja is társult. Ezt a vádaskodást az a széleskörben elterjedt nézet támasztotta alá, hogy a bolsevikok valójában a németek bábjai, akiknek a valódi célja Németország győzelmének kiharcolása azáltal, hogy Oroszországot és a keleti frontot kikapcsolják a háborúból. Ily módon Németország minden erejét a nyugati frontra tudja átcsoportosítani.

 

 

 

Az is széles körben ismertté vált, hogy a Kuhn, Loeb and Company legfőbb irányítója, Jacob Schiff titokban pénzelte a bolsevik forradalmat. Ez a körülmény erősítette azt a véleményt, hogy ez a nagy befolyású bankház német-barát. Fokozta a félelmet továbbá az a széles körben elterjedt vélemény is, hogy a befolyásos zsidók mind radikálisok, és az a céljuk, hogy alapjaiban megváltoztassák a fennálló társadalmi rendet. Ezt a véleményt csak megerősítette az a körülmény, hogy az oroszországi bolsevik vezetők többsége zsidó, vagy zsidó származású volt. Egy olyan kétségtelenül kapitalista intézmény, mint a Kuhn, Loeb and Company, nehezen volt a baloldali forradalmi törekvések központjának tekinthető, mégis annak bizonyult. A brit és a francia döntéshozók, az amerikai konzervatívok, az orosz emigráns szervezetek és olyan antiszemiták is, mint Henry Wickham Steed, a British Daily Mail főszerkesztője, csak alátámasztották ezt a félelmet, amikor bebizonyították, hogy Jacob Schiff és partnere, Felix Warburg, valamint más zsidó bankárok óriási összegeket adtak a bolsevikoknak cserébe oroszországi gazdasági és pénzügyi koncessziókért.

 

 

 

Az American Jewish World című hetilap 1936 novemberében olasz és német forrásokra hivatkozva megírta, hogy Felix Warburg és a Kuhn, Loeb finanszírozta Trockijt, Lenint és a bolsevik forradalmat. Ron Chernow-nak a The Warburgs című könyvében, amely a Warburg család megrendelésére készült, olvasható a 181. oldalon, hogy „a cár bukása 1917 elején eltávolította Jacob Schiff utolsó fenntartásait is a szövetséges nagy-antant támogatását illetően. Előre látva az államilag szponzorált antiszemitizmusnak a befejeződését, üdvözölte a bolsevik-mensevik forradalmat, mint egyfajta csodát, amelyet így fogalmazott meg: ‘csaknem nagyobb csoda, mint őseink kiszabadulása az egyiptomi fogságból’. Schiff nyomban átutalt egymillió rubelt az Alexander Kerenszkij kormányának.”

 

 

 

Jacob Schiffnek később szemrehányást tettek azért, hogy ő és a Warburgok segítették hatalomra a bolsevik forradalmat. Bizonyított tény, hogy Trockij Jacob Schiff megbízásából tevékenykedett, és Schiff fia is megerősítette, hogy apja a Kuhn, Loeb bankon keresztül 20 millió dollárt adott Trockijnak. (Ez mai árfolyamon mintegy 2 milliárd dollár összegnek felel meg.) Lenint elsősorban a németországi Warburg-Ház feje, Max Warburg finanszírozta. Ő az, aki a császári Németország titkosszolgálatának irányítójaként Lenint és bolsevik forradalmárjait zárt vonatban átcsempészte Németországon keresztül Helsinkibe. De ugyancsak Max Warburg juttatott Leninnek 20 millió aranymárkát is.

 

 

 

Részt vettek a bolsevikok finanszírozásában a Rockefellerek, a J. P. Morgan partnerei, a stockholmi Nye Bak tulajdonosa, Olaf Ashberg, valamint William Thompson, a Chase National Bank vezetője. A Rockefellerek azután kezdték el támogatni a bolsevikokat, amikor a cár elutasította igényüket az oroszországi olajmezők kiaknázására. Ennek az volt az oka, hogy a Rothschildok és a Nobel-testvérek tulajdonában lévő Royal Dutch kapta meg ezt a koncessziót. A Rockefellerek tehát azért finanszírozták a bolsevikokat, hogy a Standard Oil szilárdan megvethesse a lábát Oroszországban.

 

 

 

Ezt a néhány adatot csak azért idéztük, hogy alátámasszuk: Lenin, Trockij és a bolsevikok nem tudták volna uralmuk alá hajtani Oroszországot és népeit a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák támogatása nélkül. Ennyiben a szupergazdag zsidó bankárdinasztiák részben felelőssé tehetők – mint bűnrészesek – a bolsevizmus által elkövetett történelmi bűnökért.

 

 

 

James Petras amerikai egyetemi tanár vezette be írásaiban azt az elnevezést, hogy „Zionist Power Configuration, ZPC” (magyarul Cionista Hatalmi Struktúra, CHS) arra az átfogó ernyőszervezetre, amely a transznacionálisan megszerveződött világnépet – az Izraelben és a diaszpórában élő zsidóságot – irányítja, finanszírozza, és amelyhez a zsidó szervezetek lojálisak. Petras amikor kutatni kezdte ennek a hatalmi struktúrának a szervezeti felépítését és működését, számos forrásból merített. Sok tényt és adatot cionista és izraeli forrásokból, valamint a főáramlatú hivatalos tudományosság által elismert publikációkból vett át. Természetesen használta a főáramlattal szemben kritikus magatartást tanúsító szerzők és elemzők munkáit is. Petras külön hangsúlyozta, hogy ő személy szerint nem részesíti előnyben a zsidó szerzőket, csupán azért, mert zsidók. Nem ért egyet azzal, hogy a zsidó szerzők művei hitelesebbek lennének a zsidó kérdésben, mint más szerzők művei. Véleménye szerint az igazság kiderítését nem etnikai alapon kell végezni. Vannak ugyanis olyan nem-zsidók által készített elemzések és művek, amelyek sokkal jobban dokumentáltak és jobban érvelnek, mint azok, amelyek kizárólag zsidó forrásokra támaszkodnak.

 

 

 

( A teljes cikk a Leleplező 2013/1, tavaszi számában olvasható)

 

 

 

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 386
Tegnapi: 346
Heti: 1 309
Havi: 6 391
Össz.: 1 053 543

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: Kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás I. rész – Drábik János
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2017 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »