MEGJELENT  VILÁGBÉKE VS.VILÁGHÁBORÚ c. könyv!   RENDELJE MEG MOST 15% KEDVEZMÉNNYEL! Email: leleplezo2010@gmail.com A KIADVÁNYOK MEGRENDELHETŐK! Leleplező: 1490 Ft Világbéke vs. világháború: 2299 Ft + postaköltség

DRÁBIK JÁNOS, PETER SHELDON, VIRÁG ANDRÁS, JULIUS MOHACSI:  Világbéke vs. világháború » Támadás még októberben, vagy 2013 tavaszáig halogatják Keresztülhúzta a támadást sürgetők terveit Putyin váratlan izraeli látogatása és titkos megállapodása, Irán felkészülése és fenyegetése, majd a szíriai demokratikus ,,felszabadítás” megtorpanása, a bulgáriai turistabusz-terrortámadás és Hillary Clinton térségbeli szervezkedése... BŐVEBBEN»

Virág András: Világbéke, vagy világháború?   Reagantól indult ki az egypólusú USA - Döntéskényszerben a nagyhatalmak Részletek... Veszélyben az amerikai függetlenség

Amikor az USA stratégái meghirdették az „amerikai évszázad" eljövetelét, egyértelműen és nyíltan az erő pozíciójára építették elgondolásukat. A szovjet összeomlás időszakában, Clinton elnöksége alatt azonban Amerika szembekerült azzal a filozófiai kérdéssel, hogy a szocialista világ fölszámolását követően, amikor - legalábbis Európában - kizárólag csak demokratikus rendszerek vették át a hatalmat, valójában milyen ellenségkép áll az USA előtt és rögtön e kérdés nyomában fölmerült az a dilemma: a demokratikus rendszerek háborúba keveredhetnek-e egymással?

Amikor Clintont elnökké választották, az amerikai politikusok súlyos, akár háborús veszélyt felidéző konfliktusra számítottak a szovjet összeomlás végjátékaként. Clinton azonban zseniális politikai érzékkel ismerte fel, hogy a CIA kiválóan előkészített terepén Jelcinnel az USA azt tesz, amit akar. Amikor bebizonyosodott, hogy Oroszország gyakorlatilag a demokrata elnök lábai előtt hever, mintha némi zavar támadt volna a neokonzervatív stratégák héjái között. Miközben a stratégia az erőre alapozott világuralom bázisára épült, a színfalak mögött furcsa és senki által nem várt folyamatok indultak be mind a stratégiai hivatalokban, mind a Kongresszus berkeiben. Ma néhány elemző egyébként arra az álláspontra helyezkedik, hogy valószínűleg nem zavarról volt szó, hanem egy tudatosan megkonstruált félrevezető manőverről. A dilemmát lehetetlen eldönteni, mert mindkét megközelítés mellett komoly érvek vannak. A tény az, hogy az USA a kilencvenes években egyfajta csöndes visszavonulásba kezdett, mintegy a fő ellenség, a Szovjetunió lerombolásának logikus következményeként.

Az 1990-es 385 milliárdos katonai költségvetés 1998-ra 280 milliárdra apadt, azaz jelentős, 28 százalékos csökkenés következett be! Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy míg a katonai kiadások 1990-ben a GDP 5,2 százalékát emészették fel, ez az arány az évtized végére 3 százalékra csökkent. De nemcsak a költségvetési oldalról ragadható meg ez a tendencia. A vizsgált időszakban az amerikai hadsereg létszáma 600 ezer fővel csökkent, 2 millióról 1,4 millióra, ami ugyancsak nem kis mértékű, 32 százalékos esést jelent.

Mindez azt jelzi, hogy a Szovjetunió és az európai szocializmus megszűnése - legalábbis egy rövid időre - fölvetette egy olyan stratégia lehetőségét, amely nem az egyeduralmi pozíció és a katonai erő elsőbbségén alapul, hanem egy sajátos, liberális, demokratikus filozófián. Ez nem kérdőjelezte meg az USA vezető pozícióját, mégis egy olyan eszmeiség talaján áll, amely tagadja a hasonló filozófiájú államok közötti alá- és fölérendeltséget, és egyfajta egyenlőség illúzióját hinti el a nemzetközi viszonyokban. Ha valaki nem ismerte volna fel: ez az a történeti forrás, amelyet Obama újra fölfedezett, és innen merítette azokat a nagy hatású nézeteit, amelyek megválasztása idején szinte lázba hozták a világot.

Az ifjabbik Bush elnökké választásával az addig háttérbe szorított neokonzervatív héják nagy ambíciókkal szerezték vissza pozícióikat az elnök nemzetbiztonsági tanácsában, a State Department-ben és a Pentagonban. Az irányzékot villámgyorsan visszaállították az eredeti állásba, és látszólag minden zavar nélkül folytatódott a már Reagan idején kijelölt stratégia végrehajtása.

Ezzel az intermezzóval alig foglalkoznak az elemzők, holott fontos következtetések adódnak belőle. A Clinton-féle politikával történt hirtelen és éles szakítás mögött súlyos okok és felismerések állnak, amelyek alapvető szerepet játszanak a jelenlegi nemzetközi poltikai és gazdasági viszonyok alakulásában.

Bush - nem sokkal azután, hogy beköltözött a Fehér Házba - nemcsak hogy megállította a lopakodó lefegyverzést, hanem - még jóval a szeptember 11-ei merénylet előtt - döntést hozott a katonai kiadások azonnali, 15 százalékos növeléséről. Ha abból indulunk ki, hogy az USA stratégiája az egy erőközpontú világon alapul, akkor első pillanatban szinte magától értetődik, hogy a katonai kiadások ilyen nagy arányú csökkentése indokolatlannak tűnik. Ám az komolyabb magyarázatot igényel, hogy a hadiköltségvetés befagyasztása helyett mi volt az oka a tendencia azonnali megfordításának, a növekvő kiadások pályájára történő ráfordulásnak, hiszen a nemzetközi helyzet abban az időpillanatban ezt éppenséggel nem látszott alátámasztani.

Több magyarázat is született ennek indoklására, és az elemzések által lehetségesnek ítélt okok közül három tűnik a legvalószínűbbnek.

Amennyiben abból a - számos hírszerzési adattal alátámasztott - teóriából indulunk ki, hogy Bush és legszűkebb környezete valamiképpen érintett volt a WTC elleni merényletben, amelynek valódi célja a politikai terep előkészítése az USA világméretű haderő-átcsoportosítására, érthető, hogy az új adminisztráció azonnal a fegyverkezés fokozásának útjára lépett. A második magyarázat már bizonyos drámai motívumokat is tartalmaz. Eszerint a stratégiai tervező centrumok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az egypólusú világ, és a globális amerikai dominancia stratégiája, valamint a reális amerikai fegyveres erő között ellentét feszül, mivel az USA katonai hatalma valójában elégtelen a globális szuperpozíció biztosításához. Végül a harmadik teória arra a felismerésre épül, hogy a neokonzervatívok - az általuk teljes erővel üzemeltetett világpropaganda állításaival ellentétben - pontosan érzékelték az USA gazdaságában fokozatosan erősödő válság-tüneteket, és tisztában voltak azzal, hogy Amerika lényegében gazdaságilag függő helyzetbe került, azaz vezető szerepe csak az erő növelésével tartható fenn. Mindenesetre tény, hogy az amerikai külkereskedelmi deficit 1999 és 2001 között robbanásszerűen megugrott, és az elemzők egy része ekkoriban mutatott rá arra, hogy Reagan elnöksége idején is - a világot vezető USA lelkesítő víziója ellenére - csillagászati összegű költségvetési hiány keletkezett. Eisenhower elnök az ötvenes években azt mondta, hogy ha az amerikai kőolaj-import eléri a szükségletek húsz százalékát, veszélybe kerül az USA nemzetbiztonsága a kialakuló függő helyzet miatt. 2000-ben az amerikai kőolaj-behozatal már túllépte a belső szükségletek 50 százalékát is!

 

DCS: új katonai titkosszolgálat

Charles Krauthammer, az USA XXI. századi politikájának hivatalos alapdokumentumát jelentő, PNAC (Project for the New American Century) elnevezésű stratégia egyik vezéregyénisége így fogalmazott: „Amerika kolosszusként trónol a világ tetején. Senki nem mer szembeszállni azzal a hatalommal, amit Amerika jelent. Egészen bizonyos, hogy az egyközpontú világ legalább egy generáción keresztül kitart."

A 2000-től máig tartó időszak valóban mintha Krauthammer látomását igazolná. Az USA gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt hatalmas nyomást gyakorol a Föld minden térségére. Ez a stratégia azonban már jelenleg is kátyúba jutott. A globális válság nem kis mértékben az új amerikai világstratégia következménye. A nyugati világ pontosan érzi, hogy óriási konfliktus felé rohannak az események, és ma már a legnagyobb erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy a civilizáció védje magát, és ne sodródjon bele a globális katasztrófába. Csakhogy ez a védekező mechanizmus kizárólag az Egyesült Államok érdekei szerint működik egy olyan pénzügyi bázison, amelyet - ellentétben a megelőző korok képletével - már nem a termelés és a produkciós erő, hanem a spekuláció és a könyvelési csalások biztosítanak. Már az az időszak is mögöttünk van, amikor a nemzetgazdaságok belső aránytalanságai következtében fellépő feszültségek politikai jelzésértékűek voltak a kormányok számára, amelyek képesek voltak hatékonyan beavatkozni a gazdasági szerkezetek épségének megőrzése érdekében. A nemzetközi imperializmus parancsnoki posztjain most a háttérhatalom pénzügyi óriásai állnak, akik egy virtuális világba csalták a nemzetgazdaságokat, ahol semmi más, mint a pusztulás és az összeomlás csapdája vár rájuk. A neokonzervatív filozófia ebben a szédületes szemfényvesztésben látja a megoldását annak a célnak, hogy az USA minden körülmények között biztosíthassa saját domináns szerepét. A Global Empire az amerikai világbirodalom megtestesítője és ez a világbirodalom egy abszurditás bázisára épül.

A globális bankszféra manipulációi ma már átszövik a gazdasági valóság minden szegmensét. A banki világ tetszése szerint képes vezérelni a nemzetközi erőviszonyokat, a tőkeáramlást és az egyes országok sorsát. A reálgazdaság a mai világban másodlagos jelentőségűvé vált, a termelésre, produktivitásra épülő nemzetgazdasági stratégiák kártyavárként omlanak össze. Végzetes hibát követnek el azok a politikusok, akik valóban hisznek abban, hogy az USA szövetségi szférájában a produktivitás képes áttörni a bankvilág börtönfalait. Akik ilyen elveket hangoztatnak, vagy nincsenek tudatában a jelenkor fő áramlatainak, vagy szándékosan hazudnak, hogy hatalmukat megőrizzék a süllyedő hajókon. Az a világbirodalom, amelynek vezető hatalma a Föld legjobban eladósodott állama és amelynek gazdaságában a pénzügyi szféra részesedése ma már egyértelműen és tartósan meghaladja a produktivitásból származó jövedelmet, megsemmisítendő ellenségnek tekint minden olyan törekvést, amely az általa kialakított világrend megzavarásával próbálkozik. A globális birodalom gazdasági alapfilozófiájának lényege ugyanis pontosan az, hogy a pénzvilág megél önmagából, hiszen olyan műveletekből húz óriási profitot, amelyek nem is érintik a valóságos termelés szféráját.

Ez a tény kényszerítő erő az USA politikacsinálói számára. Egyenesen következik belőle, hogy a képlet tarthatatlan belső feszültségét a katonai agresszióval, a nyersanyag források elfoglalásával és a kizsákmányolás fokozásával lehet csak ártalmatlanítani. Ezen a ponton ér össze a kör: a neokonzervatív stratégia értelmet és magyarázatot nyer a nemzetközi politikában. Innentől egyenes út vezet a modern Amerika lélektanának legtitkosabb zugaiba, ahol megvilágosodik, hogy a legyőzhetetlen erő, az ellenállhatatlan agresszió és a világuralomra ambicionáló aktivitás mögött az amerikai gazdaság lebénulásától, a világbirodalom összeomlásától és az USA által diktált világrend teljes megsemmisülésétől való félelem húzódik meg.

Az USA kormányzata ezért összpontosít most minden erőt a biztonságpolitika megreformálására, a nemzetközi kapcsolatok erővonalainak az amerikai érdekek szerinti átállítására, a kizsákmányolás fokozására, és a szabadságjogok átfogó, erőteljes korlátozására.

Ez év áprilisában jelentette be James Clapper, az NI (National Intelligence) igazgatója és Leon Panetta védelmi miniszter, hogy új amerikai hírszerző ügynökség alakult: a DCS, Honvédelmi Titkos Szolgálat (Defense Clandestine Service), amelynek fő feladata a külföldi amerikai kémtevékenység logisztikai erősítése, az egyes ügynökségek közötti jobb együttműködés kialakítása és az egyes célterületekre, mindenekelőtt a politikai döntések centrumaiba, illetve a tudományos és gazdasági irányítás szférájába történő eredményesebb behatolás. Az új szervezet nem mellékes feladata még a nyilvános diplomácia és a fedett kémtevékenység szorosabb összehangolása, és az ehhez szükséges személyi és felderítési feltételek biztosítása. Az új szervezettől elsősorban a hírszerzés általános működésének javítását, és az egymástól földrajzilag távol eső, vagy elhatárolt területek közötti folyamatos információáramlás feltételeinek kialakítását várják. Annak ellenére, hogy vannak hangok, amelyek az átszervezéssel kapcsolatban a kémtevékenység döntési pontjain keletkező zavaroktól tartanak, a CIA vezetése üdvözölte a kezdeményezést és a katonai hírszerzés tevékenységi szférájának kiterjesztését.

 

Az USA jelenlegi politikájához egyelőre tökéletesen illeszkedik a terrorizmusról kialakított - lényegében megfoghatatlan - ellenségkép, ami elfedi a háborús stratégia valóságos tartalmát. Időnként azonban olyan problematikus helyzet keletkezhet, mint jelenleg az amerikai rakétapajzs kelet-európai telepítésének indoklása egy Irán, vagy Észak-Korea felől várható támadással, ami annyira abszurd, hogy szinte nevetséges.

Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy rövidesen módosulás következik be a nyilvánosan használható ellenségkép tekintetében. A globális katonai mozgások tényleges célja eddig is az orosz akciótér beszorítása és az oroszok által elérhető nyersanyagbázisok fölötti ellenőrzés volt, miközben az USA csúcspolitikája megállás nélkül azt hangoztatta, hogy Oroszországot nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti. A republikánus elnökjelöltek gyűléseinek egynémelyikén azonban most már olyan nézet is hangot kapott, amely Oroszországot, mint első számú ellenséget jelöli meg, nem beszélve arról a tényleg elképesztő kérdésről, amely a legkomolyabb formában merült fel arról, hogy „mennyiben jogos" az, hogy a hatalmas szibériai terület természeti kincseit egyetlen ország birtokolja.

 

Orosz gesztusok

A Putyin irányításával talpra állt Oroszország ismét képessé vált arra, hogy érdekeinek érvényesítését az egész világon megjelenítse, ami önmagában gátat szab a korlátlannak hitt amerikai expanzió előtt. A moszkvai vezetés kezdettől fogva tisztában van azzal, hogy az USA stratégiájának célja az orosz katonai akciózóna beszorítása, és az, hogy a terrorizmus elleni háború ürügyén katonai támaszpontok, különféle felderítő centrumok egész rendszerével az USA ellenőrzése alá vonja Oroszországot. A parttalan amerikai nyomulással kapcsolatban tíz évvel ezelőtt Putyin tréfálkozva jegyezte meg, hogy „Amerikának az a baja, hogy nincs ellenségképe" - ami persze a vicc mellett figyelmeztetés is volt. Amit akkor még nem gondolt senki, az néhány év alatt bekövetkezett: az orosz fegyveres erők ma minden eszközzel rendelkeznek Oroszország biztonságának megőrzéséhez és ahhoz, hogy globális dimenzióban is megvédjék érdekszférájukat. Az USA kénytelen tudomásul venni az orosz hadsereg állandó jelenlétét a világtengereken, ugyanúgy, mint azt a tényt, hogy Moszkva lépésről lépésre fokozza a katonai védelmi szférájának akciókörzetét. Az orosz fegyverzet-fejlesztésnek ismét prioritása van, ennek köszönhető, hogy a fegyverkezési versenyben Moszkva képes lépést tartani az USA-val, sőt több területen, például a tömegpusztító nukleáris rakéták, az űrfegyverkezés, vagy más speciális fegyverzetek esetében több szakértő szerint előnyre tett szert.

Az USA továbbra is azt a politikát követi, hogy a legélesebb amerikai-orosz fegyveres feszültségeket Európa területére lokalizálva védelmezi saját biztonságát. A korábbi időszakokhoz viszonyítva azonban lényeges változást jelent, hogy az Európán végigszántó gazdasági krízis mind nagyobb politikai bizonytalanságot jelez, ami egyelőre be nem látható következményekhez vezethet a NATO-államok társadalmi bázisán.

Ma nincs a világon az Egyesült Államokkal szemben álló katonai szövetség, és Oroszország is elveszítette a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságokat. Az USA ennek ellenére sokkal nagyobb erőket mozgósít az oroszok beszorítására, mint a Varsói Szerződés idején. Ennek köszönhetően Oroszország egyértelművé tette, hogy minden ellene irányuló támadásra a támadást indító ország területére mért válaszcsapással fog reagálni, sőt az úgynevezett Ivanov-doktrína alapján fenntartja magának a jogot, hogy kiélezett helyzetekben megelőző katonai akciót indítson saját biztonsága védelmében.

Oroszország korábban kinyilvánította, hogy amennyiben nem sikerül megállapodásra jutni az USA-val az európai rakétatelepítés kérdésében, Oroszország egyoldalúan kilép a fegyverzetkorlátozás területén korábban megkötött határozatokból. Az sem titok, hogy az elmúlt évben létrehozott orosz űrparancsnokság néhány éven belül - a tervek szerint legkésőbb 2020-ra - képes lesz az egész Földre kiterjedő hadműveletek irányítására és végrehajtására.

A katonai helyzet jelenlegi állását meggyőzően tükrözi Oroszország legújabb, nyilvánosságra hozott álláspontja az amerikai rakétapajzs európai telepítésével kapcsolatban. Néhány héttel ezelőtt Nyikolaj Makarov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke közölte, hogy amennyiben Oroszország úgy ítéli meg, hogy a telepítés közvetlen fenyegetést jelent az ország biztonságára nézve, az orosz hadsereg megelőző rakétacsapásokat mér az épülő kilövőbázisokra, és megsemmisíti a telepített katonai eszközöket. A vezérkari főnök hozzátette, hogy ehhez az orosz hadseregnek „nincs szüksége különösebb előkészületekre", hiszen a mobil bázisokról indítható ballisztikus Iszkander rakéták most is bármelyik pillanatban bevethetők. Az USA és a NATO katonai vezetői tisztában vannak azzal, hogy az északnyugati, kalinyingrádi körzetben minden előkészület már korábban megtörtént az orosz csapásmérő rendszerek aktivizálására, és az orosz felderítés folyamatosan ellenőrzi a Lengyelország és a Baltikum területén folyó katonai munkálatokat.

A rendkívül súlyosan kiéleződő katonai helyzet ellenére vannak jelei annak, hogy az orosz-amerikai politikai kapcsolatok egyelőre rendelkeznek bizonyos tartalékokkal a kialakult krízis feloldásához. Obama - meglehetősen furcsa körülmények között nyilvánosságra került - üzenete Putyinhoz pontosan erre utalt, amikor „nagyobb mozgásteret" kért a maga számára, megígérve, hogy újraválasztása esetén ezt rugalmasabb politikával fogja viszonozni. Ezt az ajánlatot Moszkva értékén kezeli - amit Putyin távolmaradása a NATO csúcsértekezletről határozottan reprezentál -, hiszen ez nem más, mint amolyan zsákbamacska-alku. Obama újraválasztásának esélyei ma sokkal gyengébbek, mint egy évvel ezelőtt, a közvéleménykutatások szerint mindössze 4 százalékkal vezet a republikánus jelölttel szemben, ami lényegében a kritikus hibahatár mértéke.

Obama kérése azért is meglepő, mivel Moszkva gesztusok egész sorával próbálta előre vinni a katonai megállapodások ügyét az elmúlt hónapokban. Az orosz diplomáciának döntő szerepe van az Irán és Észak-Korea körüli konfliktusok tompításában, a szíriai válsággal kapcsolatos nemzetközi egyeztetésekben (Moszkvában az elmúlt hetekben több tárgyalásra került sor az orosz vezetők és a szíriai ellenzék képviselői között), vagy az Uljanovszkban létesítendő és a NATO-t kiszolgáló átrakodó légibázisra vonatkozó megállapodásban. Ha az amerikai elnök mindezek ellenére képtelen a pozitív irányú elmozdulásra, ez belső pozícióinak végzetes gyengülésére utal. Ebben a helyzetben nem számíthat Oroszország további engedékenységére.

 

A rakétavédelmi pajzs támadhatja az orosz műholdakat

Az európai helyzet közvetlen összefüggésben áll a globális biztonsági szerkezet fő erővonalaival, a problémák itt merülnek fel a legélesebb formában.

A szocialista rendszerek összeomlása, illetve a közép-kelet-európai államok csatlakozása a NATO-hoz - annak ellenére, hogy létrejött az egységes társadalmi rendszerű Európa - nem segítette a földrész és az EU politikai, gazdasági és társadalmi problémáinak megoldását. A legkomolyabb feszültség arra vezethető vissza, hogy az EU és a NATO bővítése gyakorlatilag meghiúsította a nyugati szövetség egységes politikai arculatának kialakítását, ami pedig a régió versenyképességének alapvető feltétele. Az USA számára a nyugat-európai politika kizárólag a NATO keretei és érdekei szerint jelenik meg, a nemzeti érdekek háttérbe szorultak. Jól érzékelhető, hogy megroppantak azok a szerkezetek, amelyeket annak idején Kohl és Mitterrand alakított ki egy erős és egységes Nyugat-Európa megteremtése érdekében. A keleti és nyugati államok közötti fejlettségkülönbség már a kezdet kezdetén anomáliákat okozott a közösség életében, amit a Joschka Fischer német külügyminiszter által előterjesztett „kétsebességes Európa" koncepció jelenített meg, annak ellenére, hogy magát az elgondolást egy évtizeden keresztül szőnyeg alá söpörték. A jelenlegi válság azonban nem hagy időt a további hezitálásra, ezt tükrözi Németország határozott fellépése az európai krízis kezelésére. Egyelőre még mindig tartja magát az egységesítő megközelítés, de a reálfolyamatok minden jel szerint elvezetnek az unió kettészakadásához, az északi fejlett és a déli fejletlen régió koncepcionális szétválásához.

A kelet-európai államok betagozódása a NATO-ba, és stratégiai szembe kerülése a korábbi első számú partnernek és szövetségesnek számító Oroszországgal nemcsak új arculatot adott Európának, de alapvetően megváltoztatta Európa biztonsági helyzetét, a változások azonban nem a stabilitás erősítésének irányába mutatnak. Jelenleg, az európai válság elmélyülésének periódusában különösen problematikus helyzet alakul ki az amerikai rakétapajzs miatt Moszkvával kiéleződő feszültség és az európai államok azon alapvető érdeke között, hogy minél több területen fejlesszék Oroszországgal a gazdasági együttműködést.

Ezzel az ellentmondással az USA vezetése is tisztában van, de egyelőre nem látszanak a megoldás körvonalai. A közelgő amerikai elnökválasztás nem ad alapot gyors döntéshez. Moszkva jelenleg jogi garanciát kér arra, hogy a rakétapajzs nem irányul Oroszország ellen, ám az USA nem ért egyet ezzel a megközelítéssel.

Nagy valószínűséggel arról van szó, hogy Amerika a garanciális kötelezettségek tartományára vonatkozó orosz értelmezést nem fogadja el. Van ugyanis a rakétapajzs-telepítéseknek egy olyan vonatkozása, ami nem közismert. Az orosz hadsereg parancsnokságai által készített szakvélemények között a rakétavédelmi pajzs megítélése szempontjából döntő jelentősége van az űrparancsnokság által kialakított álláspontnak. Egy nemrégiben Moszkvában rendezett űrvédelmi konferencián Oleg Osztyapenko altábornagy, az űrparancsnokság vezetője kifejtette, hogy az amerikai rakétavédelmi pajzs telepítése elfogadhatatlan az orosz biztonságpolitika szempontjából, mivel egy új fegyverkezési hullámot indíthat el. Ennek oka pedig az, hogy a rendszer különböző térségekben telepített felderítő és vezérlő komponensei lehetővé teszik, hogy akár szárazföldi, akár tengeri bázisokról a rakétavédelmi pajzsnak nevezett rakétarendszer közvetlen támadást intézzen az orosz katonai műholdak ellen. Wolf Rüdiger, a német védelmi minisztérium államtitkára egy nyilatkozatában megerősítette, hogy a rakéták támadó funkcióinak fejlesztése jelenleg lényegesen rövidebb időt vesz igénybe, mint a kellő szintű védelem biztosítása, emiatt a rakétatelepítések fenyegető jellege jobban kihangsúlyozódik. Ugyanakkor fölhívta a figyelmet arra, hogy szükséges a rakétavédelmi pajzs létesítése, mivel a világon több mint 30 országban foglalkoznak különféle támadó rakétatípusok kifejlesztésével, és a biztonság nem érhető el a hatékony védelmi rendszerek létesítése nélkül.

Az orosz hadsereg arra készül, hogy az amerikai rakétaprogram folytatása esetén harckészültségbe helyezi az Iszkander-rakétákat, és ezzel egyidőben előkészületeket tesz a tér- és légvédelem akcióterületének kiterjesztésére, az ehhez szükséges új fegyverek rendszerbe állítására, ami azt jelenti, hogy az orosz rakéták célkeresztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.

Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára. resztjébe kerül a rakétavédelmi pajzs minden eleme, függetlenül attól, hogy hol van telepítve.

Lehetséges, hogy a rakétapajzs kérdését idővel összefüggésbe hozzák más fegyverzetcsökkentési kérdésekkel, de ez is puszta feltételezés. Moszkva általában nem idegenkedik a maratoni tárgyalásoktól, és egészen biztos, hogy a háttérben folyamatosan zajlanak a témában bizonyos egyeztetések. Ezt a feltételezést erősíti az a tény, hogy az USA tavaly kinevezett moszkvai nagykövete az orosz-amerikai fegyverkezési tárgyalások és a rakétavédelmi pajzs kérdéseinek elismert szakértője. Obama elnök nemrég célzott arra, hogy behatóan kell foglalkozni az orosz aggodalmakkal, ami arra utal, hogy az elnökválasztás után az elnök kész új megközelítésben vizsgálni a helyzetet. A jelek szerint e tekintetben Moszkvában is tapasztalható várakozás, de a jelenlegi szituáció rendkívül nehéz és ellentmondásos, hiszen az erősödő európai-orosz gazdasági és pénzügyi együttműködést teljesen aláaknázhatja a rakétavédelmi pajzs program körüli bonyodalom, ami kockázatot jelent Európa biztonságára.

 

Egy oroszbarát NATO-állam

Feltűnő dinamikával zajlik az amerikai és az izraeli tőke kivonulása (egyesek szerint menekülése) Európából, ami félelemmel és bizonytalansággal tölti el a térség államait. Bár az USA, Oroszország és Kína között létrejött egyfajta megegyezés az európai krízis enyhítésére, melynek értelmében Moszkva és Peking jelentős összegeket ruház be az európai országokban, a jövő teljesen bizonytalan. A válság bármikor olyan helyzetet eredményezhet, ami nem csak gazdasági, hanem politikai vonatkozásban is váratlan fordulatot jelentene. Köztudott, hogy néhány NATO-ország - elsősorban Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és Görögország - erős gazdasági kapcsolatokat épített ki Moszkvával, és ezek további fejlesztése kölcsönös érdek. Ugyanakkor nem lehet tudni, hogy a gazdasági válság és a rakétavédelmi rendszer miatt egyre érzékelhetőbb politikai feszültség milyen mélységben zavarja meg Oroszország és Európa kapcsolatait. Pillanatnyilag az figyelhető meg, hogy Nyugat-Európa után most két kelet-európai állam, Csehország és Szlovákia is komoly lépéseket tesz az Oroszországgal történő gazdasági együttműködés fejlesztésére. Csehország kifejezetten hangsúlyt helyez a Moszkvával való kiegyensúlyozott viszonyok fenntartására, ennek köszönhető, hogy végül is nem járult hozzá az amerikai rakétavédelmi pajzs cseh területre történő telepítéséhez. Medvegyev elnök legutóbbi - fényes külsőségek között lezajlott - prágai látogatása során egy sor fontos gazdasági megállapodást írtak alá Prága és Moszkva között. A Dzurinda-kabinet éveit leszámítva, amikor az ország csatlakozott a NATO-hoz, Szlovákia sem mutatott ellenséges szándékokat Moszkva iránt, a jelenlegi miniszterelnök, Fico pedig kifejezetten lojális az orosz politikával szemben. Az az oroszellenes hangulatkeltés, ami nálunk úgyszólván megszokott és amelyhez a Fidesz-kormányzat korábban erős hátszelet adott, Szlovákiában, vagy Csehországban közbotránkozást váltana ki. Köztudott, hogy Fico miniszterelnökségének legelső intézkedése az volt, hogy azonnal hazahívta katonáit Irakból. A grúz-orosz konfliktusban elítélte Grúzia agresszióját, és a mai napig nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Álláspontja más kényes nemzetközi problémák megközelítésénél is szinkronban van az orosz véleményekkel. Fico 2006-ban jelentette ki, hogy Szlovákia baráti kapcsolatokra törekszik Oroszországgal és Kínával, ezt mutatja, hogy miniszterelnökként kétszer kapott meghívást Moszkvába, az orosz miniszterelnök első helyettese, Viktor Zubkov pedig 2008-ban látogatott Szlovákiába. A két ország kapcsolatainak kiemelkedő eseménye volt Mevegyev elnök részvétele Pozsonyban a szlovák főváros felszabadításának 65-ik évfordulóján rendezett ünnepségeken.

A Fico-kabinet hivatalba lépése után megkezdődtek az egyeztetések az egyik legnagyobb európai logisztikai projektről, az orosz széles nyomtávú vasútvonal meghosszabbításáról Kassától Pozsonyon keresztül Bécsig. Fico előző miniszterelnöksége alatt írták alá az erre vonatkozó szándéknyilatkozatokat, de Radicova kormánya nem támogatta a tervet (Magyarországon 2010-ben ezért merült fel az építkezésbe történő bekapcsolódás gondolata, de a dolog elaludt, annak ellenére, hogy a MÁV és a GYSEV által nyilvánosságra hozott vélemények előnyösnek és fontosnak tartották a Záhony-Esztergom-Győr-Bécs vonal megépítését). Moszkva arra számít, hogy még ebben az évben tető alá kerülhet a projektre vonatkozó orosz-ukrán-szlovák-osztrák kormányközi megállapodás. A vasútvonal építési költsége kb. 420 milliárd euró, amibe nem számolták bele a terminálokat, a logisztikai infrastruktúrát, és az érintett négy ország vasúti hálózatának korszerűsítését.

A beruházás stratégiai jelentőségű, hiszen Európát összekötné Ázsiával. A tervek szerint ehhez csatlakozhatna be Németország, Svájc, Franciaország, Csehország, Magyarország és a Balkán-félsziget országainak vasúthálózata. A számítások szerint már az indulás periódusában is hatalmas mennyiségű, 20-30 millió tonna teheráru jutna el Európába. A szakértők nem zárják ki, hogy energiahordozók szállítására is sor kerül, de a fő cél a milliós nagyságrendű konténerforgalomlebonyolítása. A hosszadalmas, 40 napos tengeri szállítás helyett 15 napra csökken a teherfuvar ideje.

Mind Európa, mind Oroszország, sőt Kína szempontjából is nagy jelentősége van ennek a projektnek, ami a jelenleginél aktívabb összeköttetést biztosít az érintett térségek között. Szakértők szerint az ilyen kimondottan stratégiai jellegű kooperációk aktív alakítói a nemzetközi politikai viszonyoknak, és egy katonai konfrontációs helyzet óriási zavarokhoz vezethet. Nem véletlen, hogy a közelmúltban Németország és Oroszország vezetői hármas konzultációt tartottak a lengyel elnökkel. Megfigyelők szerint mind Németország, mind Oroszország szeretné, ha a lengyelek aktívan bekapcsolódnának a Moszkva-Berlin tengely gazdasági programjaiba. A tárgyalásokról érdemi közlemény nem jelent meg, de valószínűsíthető, hogy Lengyelország legalábbis elmozdult eddigi merev, majdhogynem oroszellenes álláspontjáról. A keleti kapcsolatok erősítése valamennyi EU-tagállamnak érdeke, mivel az unióban várható - akár drámai - változások teljesen új helyzetet teremthetnek Európában.

 

Magyarország hátat fordított?

Több nyugati politikai elemző mutat rá arra, hogy Európa problémáinak egyik fő oka a kelet-európai államok gyors beléptetése az EU, illetve a NATO szövetségi rendszerébe. A két dolgot nagyon is helyénvaló együtt említeni, ugyanis az amerikai stratégia szerint ezek nem választhatóak el egymástól. Durvábban fogalmazva: az USA céja mindenekelőtt az volt, hogy az Oroszországgal szembeni katonai hadszíntér területét legalább ezer kilométerrel kelet felé nyomva, az orosz határokhoz minél közelebbre helyezze át. Ennek rendelte alá a térségben végrehajtott demokratikus fordulatot, az új hatalmi berendezkedést és a gazdasági-pénzügyi kapcsolatrendszer teljes átállítását. Főként francia és német elemzők vetik fel, hogy minderre az előtt került sor, hogy Nyugat-Európa kialakíthatta volna önálló politikai arculatát. A keleti bővítés befagyasztotta ezt a folyamatot. A volt szocialista szövetségi rendszer beépítése a nyugati szisztémába új problémák, sőt feszültségek egész sorával fékezte az európai integrációt. Ennek egyenes következménye az, hogy Európa minden nagy gazdasági régió közül a legmélyebbre zuhant a globális válság örvényébe. A legoptimistább szakértők sem látnak esélyt arra, hogy a földrész drámai konfliktusok és súlyos megrázkódtatások nélkül ki tudjon lábalni a válságból. A rossz időben végrehajtott keleti bővítés igazából most üt vissza az unióra, és nagyon valószínű, hogy ez a csapás végzetes lesz. Európának nemcsak hogy önálló arculata nincs, de teljességgel képtelen arra, hogy megfogalmazza érdekeit, arról nem is beszélve, hogy képviselje, érvényesítse azokat. Az integráció és a közös politika szükségességének hangoztatása nem takarhatja el a valóságos folyamatot, ez pedig az Európai Unió szétesése, ami a görög krízissel visszavonhatatlanul megkezdődött. E folyamatban döntő szerepe lesz a német-francia álláspontnak, de minden jel arra mutat, hogy az északi és a déli régió szétválása elkerülhetetlen. Annak a vitának, amit a közmédia és néhány politikus ma felszínen tart a megszorítások és a növekedés dilemmájának kérdéséről, egyszerűen nevetséges, semmi teteje nincs, csak a közvélemény altatására szolgál, amit meggyőzően támaszt alá Merkel kancellár és az új francia elnök, Hollande első találkozója. A választóvonal nem itt, hanem a nemzetgazdaságok érdekeinek érvényesítése, és a globális hatalom diktátumainak történő behódolás között húzódik. E tekintetben csak néhány erős európai államnak van tényleges választási lehetősége, a többiek sorsát könyörtelenül megpecsételi a nemzetgazdaságok teljes összeomlása, a nemzeti szuverenitás elvesztése.

A keleti bővítés legfontosabb következménye az lett, hogy pillanatok alatt összeomlott az európai kollektív biztonsági rendszer. A NATO minden korábbi megállapodást keresztülhúzva benyomult a keleti térségekbe.

A Kelet-Európába irányuló tőkeexpanzió és a térség piacosítása a nyugati gazdaság előtt még ideiglenesen sem enyhítette az imperialista világban terjedő válságfolyamatokat, viszont széttörte a volt szocialista tömb gazdaságait működtető nemzeti és nemzetközi struktúrákat, gyakorlatilag kivégezte a nemzetgazdaságokat és évtizedekre visszavetette a térség fejlődését. Soha ilyen két katasztrofális évtized, mint ami mögöttünk áll, nem volt Kelet-Európa történelmében. A szocializmus idején problémákkal terhelt, lassú, nem ritkán tévutakon járó, de mégis egyértelmű fejlődést mutató szovjet szatellit-államok többsége akkorát zuhant, hogy csak ezekben az években tudja feltornászni magát az életszínvonal, a reálkeresetek értékének 1980 körüli nívójára. A KGST keretén belül érvényesülő kiegyensúlyozott fejlődés helyett kialakult verseny néhány államban megbénította a gazdaságot és kilátástalan szituációt eredményezett. Több millió ember veszítette el munkahelyét, családok ezrei kerültek az utcára. Csak a múlt század első évtizedeivel összevethető a legszegényebb rétegek arányának növekedése. Közép-Európában kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek, és most már a nemzetbiztonságot fenyegető problémaként jelenik meg - főként Magyarországon és Szlovákiában - a több százezres, rohamosan emelkedő népességű cigányság kérdése.

Kelet-Európa politikusai súlyos döntések előtt állnak és kénytelenek mérlegre tenni a globalizmus, a nemzeti érdekek és a geopolitika realitásait. Minden megfigyelő egyetért abban, hogy a régió államai közül Magyarország van a legnehezebb helyzetben és egyelőre nem látni, hogy merre találhat kivezető utat. Egy orosz elemzés a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy „Magyarország már lényegében hátat fordított az uniós értékeknek és egyre inkább rákanyarodik egy konzervatív, nacionalista politika útjára".

Magyarország a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került azzal, hogy kormánya eleget próbál tenni a hitelezőknek, ugyanakkor hangoztatja az önálló döntésekhez való jogát, még ha ezek a döntések nem is tetszenek az EU-nak. Egyelőre azonban senki nem tudja, mi lesz a kimenetele ennek a politikának, hiszen sem a gazdasági, sem a pénzügyi területen nem látszanak a megoldás körvonalai. Az európai államok többsége bizonyos tartózkodással szemléli a budapesti kormány útkeresését, miközben a jelek szerint Brüsszel lényegében napirendre tért a magyar kérdés felett, és várakozó álláspontra helyezkedett a magyar döntésekkel kapcsolatban.

 

Az amerikai világstratégia válsága

Putyin - tavaszi nagy beszédeinek egyikében - kitért arra, hogy a posztszovjet korszak lezárása új szemléletmódot, új stratégiát és új politikát követel Oroszországtól. A változásról már most látszik, hogy egy új orosz ideológiai megközelítésen alapul, amely egyszerre tartalmazza a szovjet történelemmel vállalt bizonyos folyamatosság és egy merőben új világstratégia elemeit.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy az oroszokkal nem lehet lenyeletni sem a gyengeség, sem a kisszerűség békáját. Oroszország teljes tudatában van a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem világtörténelmi jelentőségének és annak a - mostanában több nyugati filozófus és politológus által is hangsúlyozott - ténynek, hogy semmiféle mellébeszélés nem változtathatja meg azt a stratégiai igazságot, hogy a második világháborút az európai fronton nyerték meg, ami elsősorban Oroszországnak köszönhető. Az oroszok hatalmas harci erővel és mérhetetlen emberáldozattal zúzták össze a náci hadigépezetet. Ennek rendkívüli ideológiai hatása volt a háborút követően, amikor Európa népei úgy érezték, hogy a szabadságot a szovjet kommunizmus hozta meg számukra. Az azóta bekövetkezett nagy történelmi változások közepette a nyugati propaganda megpróbálkozik a második világháború átértékelésével is, ami lehetetlen vállalkozás. Az elmúlt évtizedekben nem történt egyetlen olyan esemény sem, amely ténylegesen utalt volna arra, hogy az amerikai hadsereg harci ereje fölülmúlja az oroszokét. Emmannuel Todd, a világhírű francia történész egy alkalommal arra az érdekes jelenségre világított rá, hogy a háború után minden lépés, amely „az amerikai hadsereget egyre közelebb vitte a konfrontációhoz Oroszországgal... csak az Egyesült Államok katonai sebezhetőségét mutatta". Todd a koreai és a vietnami háborút állítja elemzése középpontjába, de leszögezi azt is, hogy az öbölháborút az amerikaiak voltaképpen „egy mítosz ellen vívták - amelyet Irak hadserege testesített meg -, vagyis egy fejletlen, húszmilliós ország hadigépezete ellen".

Toddnak ez az érdekes szemléletmódja bizonyos magyarázatot ad az Egyesült Államok külpolitikájának mai csődjére, és az egypólusú világ stratégiájának gyors összeomlására. Különösen kényes problémák kerülnek előtérbe, ha - amint az az elmúlt húsz évben történt - az USA abszolút katonai fölényére hivatkozva próbáljuk megmagyarázni az amerikai politikát. A történelmi igazság ugyanis az, hogy az amerikai hadsereg soha nem került szembe hozzá mérhető harci erejű ellenféllel, és a konkrét háborús tapasztalatok nem igazolnak akkora stratégiai fölényt, amit az USA haditechnikai és logisztikai lehetőségei egyébként indokolnának. Ez a második világháború tengeri csatáira nézve a domináns amerikai fölény ellenére is igaz, nem beszélve a Jugoszlávia, Irak vagy Líbia elleni háborúkról. Tény, hogy a haditechnikai fölényre sikeresen építették a kis (saját) veszteséggel vívott háborúk elméletét, de egyelőre nem igazolódott be az, hogy mi történne - mondjuk - egy orosz hadsereggel vívott háború esetén. A háborúskodásnak ez a mindig fölényre épített koncepciója visszavezet az amerikai történelem kezdeti idejére, az indiánok elleni csatákig.

Az USA a mai napig képtelen szakítani ezzel a stratégiával. A katonai erőre alapozott világuralom koncepciójához valójában költenie kellett egy megfoghatatlan, de hatalmasnak látszó ellenfelet, a „nemzetközi terrorizmust". A terrorizmus létét és óriási veszélyét ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de az ellene vívott harc nem klasszikus értelemben vett háború, a kisebb epizódokban aratott győzelmek, a sikeres hírszerzési és kommandós manőverek nem alapozzák meg egy hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát.

Ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a nemzetközi politikában az USA valóban - és sok tekintetben indokoltan - a legerősebb ország és a legerősebb hadsereg pozíciójában lép fel és nemcsak ellenségeivel, hanem szövetségeseivel is ez a viszony meghatározó eleme. Az erőszakos expanzionizmus igazi hozadéka az a hatalmas pénztömeg és profit, amit az USA gazdasági és pénzügyi birodalma realizál szerte a világon. Ám az is látszik, hogy Oroszország talpraállása óta a globális expanzió lefékeződött, az erővonalak összezavarodtak, aminek következtében egyre problematikusabb az amerikai külpolitika.

A gazdasági válság Európában máris úton van affelé, hogy beláthatatlan politikai konfliktusba csússzon. Az USA ebben a helyzetben - mivel tudatában van annak, hogy az európai változások közvetlen hatást gyakorolnak Amerika gazdaságára - nem igazán tudja föltalálni magát. Eddigi stratégiájának alapját - amit nemcsak ellenfeleivel szemben, hanem a NATO-n belül is érvényesített - egyértelműen az erőfölényre alapozott politikai presszió jelentette, ám ennek változatlan folytatását az Európában jelentkező éles politikai anomáliák értelmetlenné és lehetetlenné teszik. Ezért van reális lehetősége annak, hogy az amerikai és az izraeli tőke fokozatosan kivonul Európából. Politikai elemzők szerint ez felgyorsítja az EU szétesését, az északi és a déli régió egymástól való távolodását. A folyamat egyben a lélekharang megkondulását jelenti a leggyengébb országok fölött, amelyeket a nemzetközi tőke magára hagy és tehetetlenül zuhannak bele a teljes összeomlásba.

 

Nincs közös út

Az amerikai stratégiában egyelőre nincs érzékelhető változás. Nyilatkozatok, gesztusok természetesen vannak, ám ezek nem helyettesítik a szükséges új látásmódot. A jelek szerint Obamának nincs hátországa, vagy elszántsága semmiféle fordulatra, miközben az USA és Oroszország világstratégiája között akkora szakadék tátong, mint még soha a történelemben. Miközben Amerika képtelen szakítani az erővel összetartott politikai szövetségek és a folyamatos intervencióval történő pressziók koncepciójával, Oroszország teljesen megváltoztatta világszemléletét. Putyin határozottan jelentette ki, hogy a tömbpolitikának nincs jövője és Oroszország nem ideológiai határok szerint, hanem a különböző államok szuverenitásának talaján a közös érdekek alapján alakítja nemzetközi kapcsolatait. Amerikának nincs ereje sem szövetségi rendszerének bővítésére, sem a globális kizsákmányolással szemben szerveződő nemzetközi összefogás megfékezésére. Politikája ma már konkrét veszélyt jelent a legerősebb európai országok - mindenekelőtt Németország és Franciaország - nemzetközi aktivitása számára. Németország az első volt Európában, amelyik felismerte annak veszélyét, hogy az USA politikájának kritikátlan követése olyan következményekhez vezethet Oroszország Európa-politikájában, amelyek megrendíthetik Németország pozícióját. A Merkel-kormányzat azonban sem az USA, sem Oroszország irányában nem tudott új stratégiát kidolgozni. Ez tette lehetővé a Sarkozy által vezetett Franciaország nemzetközi aktivitásának látványos erősítését, ugyanakkor több jele van annak, hogy Franciaországot is megzavarta az új orosz világpolitikai koncepció.

A német-francia szövetség új dimenzióba lép, de a fordulatot új politikai garnitúrák fogják végrehajtani. Párizsban megtörtént a váltás és biztosra lehet venni, hogy a Merkel-korszak a legközelebbi választásokkal véget ér. A válságkezeléssel kapcsolatban a különféle nyilatkozatok ellenére nincs lényeges különbség a két ország nézetei között, mindkettőnek egyformán érdeke, hogy vezető politikai és gazdasági pozíciói ne sérüljenek az EU belső feszültségei miatt. Egészen bizonyos, hogy mind a német, mind a francia politika csak egy erős és koherens európai szövetség fenntartásában érdekelt, a passzív, működésképtelen ballasztokat így vagy úgy, rövidesen kidobálják az unió léghajójából, ami a jelenlegi konstelláció szerint akár az USA-val szembeni konfrontációhoz is elvezethet. Az unió vezetői most gondolkodnak egy olyan, civilizáltnak tűnő megoldáson, amely akár a két sebesség, akár az északi és a déli régió égisze alatt egyszerre osztaná meg és tartaná egyben a NATO-tömböt.

Nehéz megítélni a háborúval fenyegető nemzetközi konfliktusok, mindenekelőtt Irán és Szíria helyzetét. Oroszország kompromisszumokra építő aktív diplomáciája hozott érzékelhető eredményeket. Moszkva szorosan együttműködik az USA-val és más államokkal a nukleáris biztonság erősítése érdekében, de a fegyveres beavatkozást teljes mértékben ellenzi. A különböző diplomáciai erőfeszítések nyomán halványulni látszik egy Irán elleni amerikai-izraeli katonai fellépés esélye. Nemrég több magas rangú izraeli katonai vezető is úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg nem kerül sor háborúra, bár az intervenció kérdése változatlanul asztalon van. Az orosz vezetők több tárgyalást folytattak a szíriai ellenzék képviselőivel és Asszad elnökkel is. Az orosz külügyminisztérium friss állásfoglalása aggodalommal állapítja meg, hogy nem látszik reális esély a szíriai vezetés és az ellenzék közötti tárgyalások folytatására. Lavrov külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Oroszország az ENSZ-ben nem fog támogatni olyan „gumihatározatot", amely lehetőséget ad a félreértelmezésre, amint az Líbia esetében megtörtént. A szíriai helyzet kezeléséhez teljes konszenzus szükséges - állapította meg. A közel-keleti térséget illetően Putyin külpolitikai programjában megállapította, hogy valós lehetőség mutatkozik arra, hogy Oroszország teljes mértékben megőrizze vezető pozícióját, mivel a térségben „sok barátja van". Külön hangsúlyozta, hogy „figyelembe véve szoros kapcsolatunkat az izraeli és palesztin vezetőkkel", az orosz diplomácia fokozza erőfeszítéseit a békefolyamat erősítése érdekében.

Az új orosz világstratégia a Kínával közösen létrehozott, teljesen új típusú globális szövetségek mutatják, amely a résztvevő államok kölcsönös érdekei alapján szerveződik. A két nagyhatalom által alkotott két reprezentatív szövetség az eredetileg Szovárvány Szövetség nevet viselő tömörülés, a BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika), és a Sanghaji Egyezmény Szervezete (SCO) nevű stratégiai szövetségi rendszer, amelyben Oroszország és Kína mellett négy korábbi szovjet köztársaság: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tadzsikisztán és Üzbegisztán foglal helyet. Ez a szövetség a gazdsági, tudományos és kulturális kapcsolatok mellett közös biztonságpolitikai együttműködést is folytat és tevékenységének részét képezik bizonyos haditechnikai kooperációk is. A Sanghaji Egyezmény nyitott szövetség, melynek munkájában megfigyelőként évek óta részt vesz Mongólia, Irán, India és Pakisztán is. Az elmúlt évben Kínában tartott csúcstalálkozón egy sor gazdasági téma mellett közös koncepciót fogadtak el a terrorizmus, a szeparatizmus és az extremizmus elleni fellépésről.

Oroszország jelenleg nem tagja egyetlen katonai szövetségnek sem, és partneri együttműködésre törekszik a Föld minden régiójával. A részvételével működő, hatalmas régiókat átfogó szövetségi szervezetek minden tekintetben túlmutatnak a korábbi időszakok tömb- és ideológiai szemléletén és a tényleges érdekeken, valamint a geopolitikai realitásokon alapulnak. Mindez egyértelműen mutatja az új orosz világstratégia fő vonalát. Az USA stratégiai aktivitása egyelőre nem mozdult el a korábbi amerikai koncepcióról, bár a legutóbbi hónapokban Washingtonban is megfogalmazódott, hogy a NATO szervezetét „rugalmasabbá" kellene tenni, ami egyrészt lehetővé tenné kisebb, lazább, adhoc jellegű, és célorientált ideiglenes szövetségek létrehozását, akár nem NATO-tagállamok részvételével is, másrészt módot nyújtana a tagállamok közötti különbségek áthidalására. Emellett a NATO legutóbbi csúcstalálkozóján a tagállamok egyetértettek a katonai doktrínák módosításának szükségességével.

A két domináns világstratégia egyelőre nem közös úton halad.

VIRÁG ANDRÁS (http://camp.blog.hu)

 

 

 

Peter Sheldon: Titkos összefogás Orbán Viktor győzelméért BŐVEBBEN...

MEGJELENT:

 CSURGAY JUDIT: A FIRST LADY 

- CSAPDÁBA CSALVA-

 Az újrakezdés és a szerelem gyönyörű regénye ez. Egy különleges asszony rendkívüli életútjának hol krimibe illően izgalmas, hol szívszorítóan lágy, líraian romantikus története.

A Párizsban és Budapesten játszódó, filmszerűen pergő szövegvilág hőse egy törékeny, kicsit angol, picit olasz, csöppet magyar, ötvenes éveiben járó, ám mégis kislányosan fiatal, lélegzetelállító nő, a karrierjét a fiáért feladni kényszerült egykor világhírű mezzoszoprán, Juliette.

Szépen ívelő pálya, mindent elsöprő szenvedélyes szerelem, tragikus házasság, kegyetlen válás, sikerek és bukások, születés és halál, a miniszter férj ördögi csapdája, zuhanás a csillogásból, a luxusból a semmibe, Juliette harca az elveszített fiáért, a túlélésért, egy beteg kutyáért, a pénzért s önmagáért, remények, csalódások és pofonok, a lelki-fizikai terror, a kiszolgáltatottság, a létbizony talanság és a megaláztatás gyötrelmei, az állás, majd a társkeresés útvesztői, a talpon maradás kétségbeesett küzdelmei túl az ötödik X-en, araszolás Waterloo árnyékából felfelé a lejtőn egészen az Elysée - palotáig, a first ladységig- erről szól a lélektani rezdüléseket is gazdagon ábrázoló, ízig-vérig mai történet.

Út a nemzetközi énekversenyektől a világot jelentő deszkákig, a milánói La Scalatól a New York-i Metropolitanig, s a londoni Covent Garden színpadáig.

Út a rendszerváltás előtti magyar miniszter kelepcéjéből a francia köztársasági elnök rezidenciájáig. Út a világ élvonalából, a címlapokról, az ünnepelt sztárlétből a váratlan magányba, az arcpirító, bénító szegénységbe. S végül a visszaútonnan, ahová a sors csak elvétve oszt retúrt...

NOVUM PRO KIADÓ, AUSTRIA GERMANY HUNGARY SPAIN SWITZERLAND - www.novumpro.com

Politikai fotók: Tőke Péter, dr. Ilkei Csaba, Magyar Hírlap, Magyarok Szövetsége, Nemzeti Hírháló, Kuruc.info, tallózás digitális képernyő-fotózással az MTV, Hír TV, TV2, Echo TV és más kereskedelmi tévék legérdekesebb műsoraiból. Fidesz, orbanviktor.hu és MeH fotók...

Oldal: Világbéke, vagy világháború? - Virág András
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2024 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat