VIRÁG ANDRÁS

 Az orosz kérdés az új világrendben 

A Halott újra felemelheti a karját

 

Az idei év megremegteti a világot. Természeti és ipari katasztrófák sorozata söpör a kontinenseken. A gazdasági, politikai és társadalmi struktúrák félelmetes táncba kezdtek. Békének, stabilitásnak nyoma nincs. A rutinos hírmagyarázó újságíróknak és a politikához semmit nem értő politológusoknak minden percük foglalt. Szerkesztőségből szerkesztőségbe, stúdióból stúdióba rohangálnak, nem győzik osztani az észt, életükben nem kerestek annyit, mint manapság. A hírügynökségek pedig megállás nélkül ontják a beszámolókat.
Csakhogy... A hajmeresztő sztorikból nem kerekedik ki semmi értelmes dolog. Az emberek többsége - köztük nem kevés politikus - képtelen magyarázatot találni az elmúlt fél év eseményeire. Nincsenek útjelzők, megzavarodtak az iránytűk. Mindenki összevissza beszél, amit éppen akar. A dolgozó emberek, az egyszerű családok sorsa napról napra mostohább, a politikai jövő, a társadalmi perspektíva egyre zavarosabb. Az elmúlt két évtized sorozatos politikai hazudozásai, az államok sorát romba döntő háttérhatalom félrevezető kommunikációs hadműveletei ellenére nyilvánvaló, hogy a világ feneketlen válság örvényének foglya lett. Nincs hitele az összeomlást vezénylő kormányok sanda jósolgatásainak, hogy még egy-két-három év, és kilábalunk a válságból. A jelen tendenciák mellett még az sem világos, mikor mondhatjuk, hogy a legnehezebb szakaszon túljutottunk. Minden középiskolás diák rájön, hogy a gazdasági teljesítmény időlegesen kierőszakolt növelése, a produktív folyamatok mesterséges felpörgetése nem jelent kivezető utat a válságból. Éppen ellenkezőleg: tovább növeli a társadalmi feszültségeket, mélyíti az eltüntethetetlen törésvonalakat. Európa-szerte romlik a helyzet. Néhány országban - így Magyarországon is - közvetlen veszélybe került a politikai és társadalmi struktúrák stabilitása. Mindenki érzi, hogy hatalmas változások korszakába értünk, de senki nem tudja; honnan merre haladunk. (...)

 

Elérkezett az utolsó pillanat

 

Nem alaptalan az a feltételezés, hogy az amerikai külpolitika jelenleg érvényesülő két - ellentétes előjelű - stratégiája egyszerre szolgálja a globalizmus térnyerését, az orosz reakciók megfékezését és az európai helyzet további módosításának lehetőségét. Obama az elmúlt évben külpolitikai sikerként próbálta learatni a START III. tető alá hozásának babérjait, annak ellenére, hogy az oroszok a legmagasabb szinten jelentették be, hogy az Oroszország elleni rakétagyűrű továbbépítésének esetén Moszkva egyoldalúan kilép a szerződés hatálya alól. Az amerikai elnök idén ismét a harcias és erős Amerika képét tolja előre Európában és a közel-keleten egyaránt. Minden komoly megfigyelőnek az a véleménye, hogy ezek az ellentmondások rávilágítanak arra, hogy az USA az eddigiekhez képest kénytelen beépíteni olyan új tényezőket nemzetközi stratégiájába, melyek tényleges súlya egyelőre meghatározhatatlan. Nem csak arról van szó, hogy az amerikai stratégák világosan érzékelik azt az utolsó pillanatot, amikor Oroszország és az USA együttesen még erősebb bármilyen potenciális ellenfélnél, ezért feltétlenül érdemes megvizsgálni, hogy az ellentmondásos és bonyolult nemzetközi viszonyok ellenére kialakítható-e valamiféle orosz-amerikai biztonsági konszenzus. E tekintetben természetesen a legnagyobb probléma az, hogy az USA nem tesz le arról, hogy a feltételeket ő diktálja, amit Moszkva meglehetős határozottsággal elutasít. Az orosz álláspont éles kritika alá vonja az expanzív és agresszív amerikai politikát és elutasítja a más államok belügyeibe történő beavatkozást, elítéli az USA és a NATO fegyveres erőinek háborús cselekményeit. Van egy másik tényező is, amit az USA ugyan egyelőre nem ismer be, ám a CIA, a Pentagon és a nemzetbiztonsági hírszerző szolgálatok egyre nyomatékosabban hangsúlyoznak. Nevezetesen arról van szó, hogy az amerikai prognózisok hatalmasat tévedtek az orosz hadsereg harci erejének prognosztizálásában. Már most az a helyzet, hogy Oroszország maximálisan képes területének totális védelmére. Amerikai specialisták ez év elején állapították meg, hogy Oroszország gyakorlatilag behozta a kilencvenes években elszenvedett technikai hátrányokat és pillanatnyilag olyan fegyverzettel rendelkezik, amelyik legalábbis egyensúlyban áll a legkorszerűbb amerikai fegyverekkel. Több új típusú rakétafegyvert állítanak hadrendbe az orosz hadseregben, amelyek közül a legfélelmetesebb a sokat emlegetett Topol-M óriásrakéta, ami ellen az USA-nak nincs hatékony védelme. Kiszivárgott, hogy a jelenleg 10 nagyerejű nukleáris robbanófejet különböző célpontokra eljuttatni képes fegyvernek már készül a továbbfejlesztett változata, amely az űrből közvetlenül vezényelt orosz nukleáris csapásmérő erő első generációja. Ehhez a félelmetes csapásmérő fegyverhez hasonlóval nem rendelkezik az Egyesült Államok hadereje.

Oroszország nem csinál titkot abból, hogy 2012-ben megkezdi űrfegyverkezési programjának végrehajtását, amelyet Putyin tavaly jelentett be. Nyugati információk szerint a program első ütemében száz - jórészt pillanatnyilag ismeretlen tipusú - űrobjektumot emelnek pályára, amelyek a Föld egész felületére kiterjedő információs, felderítő és vezénylési hálózatot hoznak létre és közvetlenül összekapcsolódnak a hagyományos haderők korszerű egységeivel. A legteljesebb titok fedi, hogy sor kerül-e konkrét orosz harcászati eszközök űrbe történő telepítésére, különös tekintettel arra, hogy az orosz rakétaerők jelentős részének ellenőrzése és irányítása az űrparancsnokság hatáskörébe kerül.

Az egy erőközpontú világ helyett az USA kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy az orosz katonai potenciál nagy ütemben erősödik és területen ismét elérte a legkorszerűbb színvonalat. Az Egyesült Államok erőpolitikája ebben a helyzetben rendkívüli veszélyt jelent a békés nemzetközi viszonyokra. Már most látható, hogy - miközben újabb és újabb konfliktusokba bonyolódik - Amerika képtelen normálisan és konszolidáltan kiszállni az előző években elkezdett háborúiból. Jelenleg úgy tűnik, hogy az USA - bár érzékeli az orosz katonai potenciál minőségi változásait - nem változtat lényegesen stratégiai vonalán. Ez a tény ma a nemzetközi feszültség növekedésének egyik fő forrása.

Európa - érdekei és politikai lehetőségei ellenére - önkéntelenül sodródik bele az USA által fölállított háborús csapdákba. A NATO belezavarása az észak-afrikai hadműveletekbe teljesen nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a harmadik világ ellencsapásai ne amerikai, hanem európai területeken történjenek. Oroszország folyamatosan figyelmeztet ennek a kalandor-politikának a veszélyeire, de az EU erről mintha nem venne tudomást. A legutóbbi időszakban orosz katonai szakírók behatóan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a Nyugat háborús tervei következtében az egykor szövetséges közép-kelet európai államok ma már az orosz hadsereg csapásainak célpontjai lettek. Megkezdődött azoknak a rakétabázisoknak a fölszerelése, melyekről Európa keleti felére irányítják a harcászati rakétákat. Állítólag újra hadrendbe állítanak olyan - ma is korszerűnek számító - rakétafegyvereket, amelyeket annak idején az európai fegyverzetcsökkentési megállapodások nyomán kivontak a szovjet harci rendszerekből.

 

A halott karja újra fölemelkedik

 

Az idők változásának jele, hogy az amerikai sajtóban - mindenek előtt a katonai vonatkozású szaklapokban - mostanában viszonylag gyakran jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt elemzik, hogy a nem túl távoli jövőben milyen háborúkba keveredhet az Egyesült Államok. E tanulmányok egy része kiemelt figyelmet fordít egy Oroszország és az USA közötti háború esélyeire és kimenetelére. A cikkek abból a szempontjából nem egyoldalúak, hogy az egy erőközpont koncepcióját érvényesítenék. Sokkal inkább az jelent újdonságot, hogy a hivatalosan ma is érvényes stratégia helyett nyitott kérdésként kezelik egy ilyen háború kimenetelét és az ismert állásfoglalásokkal szemben rendkívül magasra értékelik az orosz hadsereg háborús erejét és harci képességét. A világ meglehetősen keveset tud arról a színfalak mögött az elmúlt években lezajlott tisztogatásról, amely az orosz hadsereg vezetésében lezajlott. Orosz források szerint a hadsereg vezetésének kétharmad része cserélődött ki és az irányító posztokon teljes generációs váltás ment végbe. Az új parancsnokok magas képzettségűek és teljes birtokában vannak a legmodernebb harcászati tudományoknak. Bár az orosz hatalmi piramis legfelső fokát Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök jelenti, sok elemző szerint közel egyenrangú velük Putyin közeli barátja, a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Szergej Ivanov első miniszterelnök-helyettes. Az elnökváltási periódusban egy ideig őt tartották Putyin legvalószínűbb utódjának. Hosszú évek óta az ő közvetlen felügyelete és irányítása alá tartozik az orosz hadsereg és a hadiipar. A legutóbbi években hatásköre tovább növekedett azzal, hogy a hatalmas orosz regionális ipari-gazdasági körzetek komplex tevékenységét mind több szálon kapcsolják az ismét teljes gőzzel működő hadiipari komplexumokhoz. Ez ugyan nem jelenti a szovjet idők speciális gazdaságirányítását - amit sokan leginkább a hadigazdálkodás egyik formájának tartanak -, de kétségtelen, hogy ma az ipar és a gazdaság fejlesztési koncepcióinak egyik alapbázisát a hadiipari követelmények jelentik. A tisztikarban lezajlott generációváltás részleteiről nem sok szivárgott ki, de az tudható, hogy a folyamat nem szűkölködött drámai fordulatokban és éles konfliktusokban. A hadsereg legfelső vezetésében kemény vita zajlott arról, hogy az orosz hadsereg fejlesztési programjainak lefékezéséért, a hadiiparban is jelentkező anarchiáért és a zavaros védelmi politikáért személy szerint kik hibáztathatók. Erről a kérdésről egy alkalommal Putyin is beszélt, megemlítve, hogy a katonai vezetés bizonyos köreit súlyos felelősség terheli a hadseregben uralkodó kritikus állapotokért és a technikai fejlesztések visszaszorításáért. Több cikk hangsúlyozza, hogy szabályszerű politikai bűncselekmény volt, amikor felfüggesztették a szovjet hadiipar fejlesztését. A szovjet fegyverzetek egy része a nyolcvanas évek végén több területen utcahosszal előzte meg az USA-t, amit az bizonyít, hogy ebben az évben ismét hadrendbe állítanak olyan 15-20 évvel ezelőtt leszerelt fegyverzeteket, amelyek ma is korszerűnek számítanak. Ezek közül kimagasló jelentősége van az SS-20 kódjelű rakéta bizonyos típusainak és a szuperszonikus vadászrepülőgépek legmodernebb változatainak.

A háborús prognózisok általában két olyan körülményt említenek, melyek 10-15 éven belül nagy valószínűséggel háborúba sodorhatják az Egyesült Államokat és Oroszországot: a klíma-változást és a migrációs hullámot. Az elemzők szerint nem szükségszerű, hogy ezek a krízisek egymás ellen fordítsák a két nagyhatalmat, de a lehetőséget nem is lehet határozottan kizárni. A legkritikusabb helyzet a nyersanyag-kincsek és az energiaforrások fölötti rendelkezéssel összefüggő konfliktusokkal kapcsolatban alakulhat ki, amely - a jelenlegi politikai stratégiákból következően - egymás elleni háborúba sodorhatja az USA-t és Oroszországot. Nemrég látott napvilágot egy olyan tanulmány, amely szerint egy ilyen szituációban mindkét nagyhatalom a másikkal történő végleges és teljes leszámolásra fog törekedni, ami a nukleáris csapások mellett biológiai és vegyi háborút von maga után. Egy ilyen totális összecsapás kimenetele bizonytalan a tanulmány szerint, amely már föl sem veti az USA egyoldalú erőfölényét. Ezzel szemben fölelevenít egy csaknem negyedszázada elfelejtett állítólagos szovjet stratégiát, amely a két ország hatalmi bázisainak megsemmisítését követően lépne életbe. Nem lehet a teljes igazságot tudni ennek a feltételezésnek a realitásáról, de tény, hogy a nyolcvanas évek elején a legtitkosabb tanácskozásokon több alkalommal célzás hangzott el egy szupertitkos szovjet tervről, amely egy nukleáris összecsapás esetén a legnagyobb harcok idején is hatalmas potenciált tartalékol egy legutolsó periódus bekövetkezésének esetére. Az amerikaiak szerint konkrétan arról van szó, hogy a legnagyobb orosz bázisok lerombolása esetén egy titkos rendszer automatikusan és összehangoltan hozza működésbe a tartalékban tárolt, illetve a megmaradt orosz nukleáris potenciált, ami egyetlen hatalmas erejű csapással gyakorlatilag megsemmisíti az amerikai hatalmat. Feltételezhető, hogy ez a kicsit sci-fi jellegű koncepció a Topol-M óriásrakéták, illetve az űrbe telepítendő vezérlő centrumok miatt került ismét előtérbe, tekintettel arra, hogy az USA nem rendelkezik olyan technikával, ami megfékezhetné az ezekkel végrehajtott pusztító támadásokat. A tanulmány szerint amikor az amerikai parancsnokok győztesnek hiszik magukat és pezsgőt bontanak, megdermedve veszik észre, hogy a halott karja ismét fölemelkedik és egy hatalmas csapással szétzúzza Amerikát.

 

(A teljes cikk a Leleplező 2011/2, új számában olvasható)

 

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁGOT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL, VAGY RENDELJE MEG AZ ALÁBBI ERLÉRHETŐSÉGEN, A LEGÚJABB SZÁMTÓL AZ ELSŐ PÉLDÁNYOKIG:

SZLIMÁK HAJNALKA TEL: +36 20 221 95 77

 

 

Oldal: AZ OROSZ KÉRDÉS AZ ÚJ VILÁGRENDBEN - VIRÁG ANDRÁS
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2024 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat