Drábik János: Drábik János: A nemzetállamokban és az Európai Unióban... A hatalommegosztás új rendszere

 

A szervezett magánhatalom látható és nem-látható hálózatai alkalmasak a politikai rendszer irányítására nemcsak egy országon belül, de az államok feletti nemzetközi kapcsolatok szintjén is. Ennek a magánhatalomnak a működését azonban tagadja a főáramlatú tudományosság és tömegtájékoztatás. Akik mégis elismerik a létezését, azok e magánhatalom fontos intézményeinek tekintik a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő multinacionális cégeket, a központi bankokat, a kereskedelmi bankok és biztosító intézetek hálózatát, valamint az általuk létrehozott és fenntartott több ezer alapítványt. Megtévesztő ugyanakkor, hogy olyan közügyeket intéző szervezeteket, mint az NGO-k, amelyek csupán civil szerveződések, ugyancsak a magánhatalom egyik megjelenési formájának tartják.

 

43 ezer transznacionális korporáció 147 óriásbank tulajdonában van. Ennek pedig mintegy 300 szupergazdag bankárdinasztia a tulajdonosa. (David Rothkopf, Cass Sunstein, Carroll Quigley) A zürichi egyetem kutatócsoportja világította át a korporációs világhálózatot Barabási Albert László hálózatelmélete (Linked-Behálózava, Villanások) segítségégével.

 

Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatás centralizációja és koncentrációja esetében. Néhány óriás hírügynökségtől (Reuters, AFP, DPA, TASSZ, AP) kapják a hírek zömét, de ezek a nagyok is a legnagyobbtól, az AP-től. Ez és a többi világszintű hírügynökség, hírszolgálati iroda ugyanannak a pénzhatalmi világelitnek a tulajdonában van, mint a 43 ezer nemzetközi vállalat.

 

Világszintű tapasztalat, hogy a pénz- és korporációs oligarchia a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át pénzügyi és vagyoni fölényét közhatalmi és közigazgatási döntésekké. A főáramlatú tudományosság képviselői a korrupciót - némi vonakodással - hajlandók a belföldi oligarchák illetéktelen beavatkozásának tekinteni az adott állam kormányzásába, közigazgatásának és igazságszolgáltatásának a működésébe. Arról viszont hallani sem akarnak, hogy létezik egy államok feletti hatalmi képződmény, a pénzhatalmi világelit, amely a nagy nemzetközi pénzdinasztiák „szuperosztálya” tagjaiból áll, és az alulról jövő ellenőrzés szinte minden lehetőségét kizárva gyakorolja hatalmát a nemzetállamok felett. Ez az elit az egyenlő esélyeken és szabad-versenyen alapuló piacgazdaság helyett hatalmi gazdaságot működtet, és diktatúráját az alibi-demokrácia technikáival álcázza.

 

A szervezett magánhatalom fontos intézménye a globális tömegtájékoztatás, amely hatékonyan részt vesz a pénzhatalmi világelit stratégiai érdekeinek az érvényesítésében. A szervezett magánhatalom informális kapcsolatrendszere útján gyakorolja a kiválasztó és felügyelő hatalmat, és dönt az ellenintézkedések meghozataláról, amikor azok szükségessé válnak. Egyik legfontosabb működési elve a maximális titkolódzás. A titkosszolgálatokat és hírszerzőszervezeteket túlnyomórészét ő hozta létre, s azok közvetlenül vagy közvetve az ellenőrzése alatt állanak, függetlenül attól, hogy formálisan melyik nemzetállamhoz tartoznak.

 

A szervezett magánhatalom hierarchikus felépítése egy globális óriásvállalatéhoz hasonlítható. A hatalmat legfelső szinten az államok feletti pénzhatalmi világelit gyakorolja tulajdonosként. A hierarchia második szintjén találhatók az „igazgatóság” tagjai: a nemzetközi szervezetek és a nagyobb államok vezetői, akiket a világelit informális kapcsolatrendszere révén kiválaszt, pozícióba helyez és ellenőriz. A harmadik szintet a „menedzserek” alkotják, akik a gyakorlatba átültetik a világelit stratégiáját.

 

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfőbb hatalmi eszköze, hogy kezében tartja a világ pénzrendszerét, ő irányítja a központi bankok és a kereskedelmi bankok világhálózatát. (Carroll Quigley: Tragedy and Hope - A History of the World in Our Time. 1966, New York: Macmillan, 324. old.) Kiválasztó és ellenőrző hatalmát pedig olyan magánszervezetek útján gyakorolja, mint a CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa, a Bilderberg-Csoport, a Trilaterális Bizottság, a közintézmények mellé telepített szakértői kerekasztal-szervezetek, továbbá számos „think-tank”-nek nevezett kutató-műhely és alapítvány. Hatékonyságuk miatt meg kell említeni a különböző irányzatokhoz tartozó szabadkőműves hálózatokat is, amelyek a 21. században is nagyon fontos feladatokat látnak el. Érdemi tevékenységüket illetően rendkívül fegyelmezettek és továbbra is szigorúan betartják a titoktartási előírásokat.

 

Az államok feletti világelitnek neoliberális stratégiája végrehajtása során sikerült hatalmas vagyont felhalmoznia. Pénzügyi technikákkal kisajátította magának a korábban a nemzetállamok ellenőrzése alatt álló közvagyon jelentős részét. Ezt a hódítást olyan pénzügyi technikákkal vívott magánháborúval hajtotta végre, mint a liberalizáció, a dereguláció és a privatizáció. Az 1980-as évektől kezdve valósággal elárasztotta az ellenőrzése alatt álló országokat olcsó – fedezetlen szintetikus pénzből származó – hitelekkel, és sikeresen monetizálta, alakította át spekulációra alkalmas pénzzé és értékpapírrá a reálgazdaságot.

 

A financializáció (a termékek, szolgáltatások és tevékenységek pénzre való átválthatósága) lehetővé tette, hogy a meghódításra kiszemelt országok kormányai fokozatosan eltöröljék a közvagyont védő szabályokat, felszámolják a közérdeket védelmező protekcionista védőhálót, és így a termelőszektor egészét – a nem helyettesíthető értékhordozókat is, például a termőföldet - alárendeljék a spekulációs tőke szabad áramlásának.

 

 

A szervezett magánhatalom ezt Magyarországon a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvénnyel, valamint az 1989. évi XXXI. törvényben foglalt alkotmánymódosítással hajtotta végre. Az első lehetővé tette a közvagyon széthordását, a második pedig semmilyen védelmet nem nyújtott ez ellen a szabadrablás ellen. A balliberálisok által még ma is védelmezett korábbi alkotmánynak ez volt a legsúlyosabb hibája. A vagyon hatalom, a közvagyon pedig a magyar nemzet önrendelkezéséhez biztosította az anyagi-pénzügyi feltételeket. A neoliberalizmus a gátlástalan privatizációval és a közvagyon mértéktelen magánvagyonná alakításával okozta a legtöbb kárt a magyar nemzetnek. A közhatalom súlypontja áttevődött a szervezett magánhatalom struktúráira és a magyar nemzet, mint közösség, elveszítette a nemzeti érdekei érvényesítéséhez szükséges gazdasági bázisát.

 

A közvagyon hozadéka magánprofittá alakult át egy szűk tulajdonosréteg számára, és a vagyon feletti rendelkezés a nemzettel szemben felelősséget nem viselő, számon nem kérhető, gátlástalan és parazita érdekcsoportok ellenőrzése alá került. A közvagyon pénzeszközökké konvertálása szabad utat nyitott a legkülönfélébb spekulációs technikák alkalmazására az inflációtól a termelőüzemek értékes vagyonának a kiárusításáig, a jövedelmező tevékenységek kiszervezésétől a megtervezett csődökig és tőzsdei bukásokig.

 

A pénzhatalmi elit a nemzeti vagyon kisajátításával nem vállalta magára az állam által korábban ellátott közfeladatok finanszírozását. A pénz-és korporációs oligarchiának a közteherviselésből adófizetéssel kellett volna kivennie a részét. Vagyoni fölényét azonban arra használta, hogy adókedvezményeket és állami támogatásokat kényszerítsen ki a maga számára. A Tax Justice Network szakértői 2012 augusztásában kimutatták, hogy az elmúlt huszonöt évben a magánosított magyar közvagyon új tulajdonosai 242 milliárd dollárt vittek ki illegálisan Magyar- országról, hogy elkerüljék az adózást, és a közteherviselésben való arányos részvételt.

 

A pénzhatalmi elit arra hivatkozva erőltette a privatizációt, hogy a magántulajdonban lévő termelőeszközök hatékonyabban és kisebb költséggel működtethetők, mert ki tudják vonni magukat az állam bürokratikus beavatkozása alól. A vagyonátadás egyben hatalomátadás is volt és fontos közhatalmi funkciók kerültek a magánvagyonok tulajdonosaihoz. Ezért vált szükségessé annak a rögzítése, hogy mely közhatalmi funkciók kerülhetnek magánellenőrzés alá és melyek nem. Közmegegyezés volt arról, hogy a jogszabályalkotás, a jogalkalmazás, a vagyon kisajátítása, az engedélyezési tevékenység, a fegyveres hatalom gyakorlása, a közrendfenntartása és az adózás állami-kormányzati monopólium. Ennek ellenére a szervezett magánhatalom ezek jelentős részét is az ellenőrzése alá vonta. Magyarországon – a világelit ellenőrzése alatt álló más európai államok hadseregeihez hasonlóan - minimálisra csökkentették a nemzeti haderő létszámát, miközben több, mint százezer őrző-védő zsoldos fegyvereserő áll 2012-ben a magáncégek rendelkezésére. Ez ellentétes a közhatalmat képviselő állam fegyveres monopóliumára vonatkozó alkotmányos elvekkel és jogszabályokkal.

 

A nemzetállamok legitim módon alkalmazhatnak kényszerítőerőt közfeladataik ellátásához, előírva a polgároknak: mit tehetnek és mit nem. A szervezett magánhatalom legitimitással nem bíró informális struktúráinak azonban a legváltozatosabb befolyásolási technikákkal sikerült magukhoz ragadni a közhatalmi jogosítványok jelentős részét. A világelit az irányítása alatt álló központi és kereskedelmi bankok útján - a forgalomban lévő pénzmennyiség önkényes bővítésével és szűkítésével – mesterségesen hozott létre pénzügyi és gazdasági válságokat. Egyik módszere az irányadó kamatlábak váratlan és nagymértékű megemelése volt, amellyel a már eladósított, szegényebb országokat könnyedén csődbe tudta juttatni. A hatalomgyakorlás fontos eszköze olyan strukturális programok elfogadtatása volt, amelyek megkönnyítették az eladósított országok reálgazdaságának kisajátítását, közvagyonának magánosítását. Az elmúlt három évtizedben ezért a világelit folyamatosan igénybe vette a Világbanknak, a Nemzetközi Valutaalapnak, az amerikai FED-nek, a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának és a City of London pénzügyi világközpontnak a szolgálatait.

 

A pénzügyi válságok manipulációján és menedzselésén túlmenően a pénzhatalmi világelit fokozatosan átvette az egyes nemzetektől az adott ország állami intézményeinek irányítását, elsősorban a nemzetállamok monetáris szuverenitását sajátította ki magának. A fiskális szuverenitás, az adózás és az államháztartás szabályozásának és irányításának átvétele 2012-ben gyorsult fel. A világelit a neoliberális hegemónia alá került államokat már hatékonyan tudta használni arra, hogy elsőbbséget biztosítson a szervezett magánhatalomnak az adott ország nemzeti érdekeivel szemben. A nemzeti vagyon magánosításával annak hozama a magánszektorhoz került. A közhatalomnak egyre kevesebb pénzbevétele és hatásköre maradt a közérdeket és a közjót szolgáló feladatai ellátásához. Ezért a pénzhatalom képviselői a közvetlen ellenőrzésük alá vonták a nagy elosztó-rendszereket. Jelentős összegeket irányítottak át a pénzügyi szektor számára az egészségügy, az iskolaügy, a társadalombiztosítás, a közbiztonság, valamint a kis és közepes vállalatok finanszírozásához szükséges pénzekből. Az adójogszabályokat szinte kivétel nélkül úgy módosították, hogy az elsősorban a munkát, a bérből és fizetésből származó jövedelmeket, valamint a forgalmat adóztassa meg, ne pedig a profitot, és a pénzügyi befektetésekből származó hozamokat.

 

A szervezett magánhatalom uralmi helyzetbe került az egyes államok pénzügyi szektorában és a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Folyamatosan hódított el hatalmi jogosítványokat a maga számára a nemzetállamoktól, valamint a gazdasági és a társadalmi élet más szereplőitől. Mindez erősítette a magánhatalom struktúráinak befolyását a nemzetközi politikai folyamatokban is. A szervezett magánhatalom olyan önszabályozó-rendszert alakított ki a maga számára, ahol már saját maga hozta meg a működésére vonatkozó szabályokat. Ezáltal erősítette a nemzetállami és a nem-állami struktúrák együttműködését. A magát gyakran ‘piacnak’ nevező pénzhatalmi elit fokozatosan döntő fölényre tett szert a közhatalom gyakorlásában.

 

A pénz- és korporációs oligarchia a közhatalmi szabályozás magánosításával átvette a pénzügyi és gazdasági szektor irányítását, valamint a válságmenedzselést. Az államhatárokon túlnyúló pénzügyi és gazdasági integráció tovább gyöngítette az egyes nemzetállamok érdekérvényesítő képességét. Egyre sürgetőbbé vált megválaszolni: ki ellenőrzi a szervezett magánhatalom struktúráit? Kinek van joga számon kérni és felelősségre vonni ennek a magánhatalomnak a döntéshozóit?

 

Azzal, hogy a szabályozó hatáskörök magánszemélyekhez és intézményekhez kerültek megváltozott a pénzügyi világrendszer politikai természete is. A világelit az ellenőrzése alatt álló globális média segítségével sikeresen győzte meg a nemzetközi közvéleményt: előnyös a népek számára, ha a magánhatalom irányítja a világ pénzügyi és gazdasági életét. A globális méretű pénzügyi integráció – rövid távon - kétségtelenül fokozta a gazdaság hatékonyságát. A pénzhatalmi elit az ellenőrzése alatt álló központi bankokkal átmeneti időre hatalmas pénzbőséget teremtett, mégis egyre többen vonták kétségbe a legitimitását, mert a magánérdekek meg tudták akadályozni a döntéshozók számonkérését és felelősségre-vonását.

 

Különösen élesen merült fel a felelősségre-vonás kérdése, amikor már szembe kellett nézni a pénzhatalmi döntéshozók hatalomgyakorlásának a rendkívül súlyos – gyakran tragikus - következményeivel.

 

Az államok feletti pénzhatalmi struktúrák már elszakadtak azoktól a közösségektől, amelyek a nemzetállamokban még képesek voltak demokratikusan érvényesíteni érdekeiket. A magánhatalom döntéshozói már nem alkottak olyan integrált érdekközösséget ezekkel a társadalmi tényezőkkel, amely az egyes nemzetállamokon belül még hatékonyan működött. Egy állam lakossága akkor alkot nemzetet, ha nem egyszerűen országlakók arctalan tömegéből áll, hanem szerves egészet alkotó közösség, amelynek nemzeti önazonosság-tudata van és szervezettségénél fogva képes érdekei érvényesítésére is. A nemzetek fölé nőtt pénzhatalom nem számíthat ilyen természetes - érdek- és értékközösségen alapuló - támogatásra. Ezért olyan döntéseket kell hoznia, amelyek már rövid távon is olyan pozitív eredményekkel járnak, hogy a gyors sikerek legitimálják az egyes tagállamok feletti struktúrák hatalomgyakorlását a nemzetállamok társadalmai számára.

 

A szervezett magánhatalom felgyorsította a globális kormányzásra áttérést. A világelit hatalomgyakorlói tisztában vannak azzal, hogy bizonyos fokig képviselniük kell azoknak az érdekeit is, akik felett uralkodnak. Ezért a beszámoltathatóság és felelősségrevonás hiánya kritikus problémává vált. A szervezett magánhatalom legitimitásának mértéke megmutatkozik abban, hogy a döntéshozó-folyamat során mennyire veszik figyelembe az érintett lakosság szükségleteit és érdekeit. A világelit hatalomgyakorlásának legitimitása mérhető azzal is, hogy döntései nyomán sikerül-e hatékonyan megoldani a közösség egészét érintő problémákat az érintettek normái és értékrendje alapján. Ha a pénzhatalmi elit döntéseinek következményeit legitimnek tekinti a lakosság, akkor kevésbé számít, hogy milyen döntési folyamat előzte meg. Ha azonban a döntések következményei például pénzügyi válsághoz, államcsődökhöz, recesszióhoz, tömeges munkanélküliséghez vezetnek, akkor az már aláássa a döntési folyamat legitimitását. Ugyanakkor legitim döntéshozatal is járhat káros következményekkel, amelyek csökkentik a döntéshozók legitim elfogadottságát.

 

Ha azok hozzák a döntéseket, akik a következményeiket is viselik, akkor a döntések még kedvezőtlen eredmények esetén is nagyobb elfogadásra számíthatnak. Amennyiben közvetlenül választott személyek döntenek, és a folyamat áttekinthető, akkor azt az érintettek könnyebben fogadják el legitimnek. A szervezett magánhatalom számára a beszámoltathatóság és felelősségrevonás hiánya jelenti a legkritikusabb legitimitási problémát. A globális politikai folyamatokból azonban csaknem teljesen hiányzik a felelősségrevonás lehetősége. Ha a közhatalom hatékonyabban ellenőrizné a világ pénzügyi rendszerét, akkor pontosabban lehetne előre látni a világelit döntéseinek következményeit és a javak szélsőséges elosztására gyakorolt rendkívül káros hatásait.

 

A globális kormányzást végző államközi intézményeknek és pénzhatalmi struktúráknak a legitimitását növelni lehetne úgy, hogy a döntéshozó személyeket számon lehessen kérni saját államuk törvényei, valamint a nemzetközi magánjog és közjog rendelkezései szerint. Ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy azok az országok és népek is élhessenek a számonkéréssel, akiket a globális kormányzás által hozott döntések érintettek. A pénzhatalmi kormányzás dominanciája következtében a döntési folyamat nemcsak nincs összhangban, de kifejezetten ellentétes, például, az úgynevezett fejlődőországok, de még – az Európai Unióhoz tartozó – több kelet-európai ország nemzeti érdekeivel is. A számonkérhetőség hiánya csökkenti a változtatás lehetőségét az érintettek számára.

 

Ha a szervezett magánhatalom erősíteni akarja legitimitását a globális kormányzás során, akkor biztosítania kell, hogy a nemzetállamok érdekérvényesítése erősödjön. A pénzhatalmi kormányzás túlságosan nagy befolyást biztosít a döntéshozatalban a partikuláris és gyakran szélsőségesen önző magánérdekek számára. A globális kormányzásra való áttérés felborította az egyensúlyt a közhatalom és a szervezett magánhatalom viszonyában. A szervezett magánhatalom erősödése a határokon túlnyúló integrációval csak a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit szolgálta, mert gyengítette a nemzetállamok lehetőségét arra, hogy enyhíteni tudják a nemzetközi pénzhatalmi elit döntéseinek káros következményeit a protekcionizmus eszközeivel.

 

A magánbefektetők, akik „piacnak” is nevezik magukat, erősebb pozícióba kerültek és tovább növelték befolyásukat a nemzetállamokra, valamint a nemzetközi szervezetek működésére az egyes országok polgárai rovására. Tovább gyöngítette a nemzetállamok szabályozó és ellenőrző hatalmát az is, hogy a legkorszerűbb ismeretekkel rendelkező szakértőket a szervezett magánhatalom tudja megfizetni. A pénzügyi struktúrák alkalmazottai különleges viszonyban állnak a közhatalom szabályozó szervezeteivel. A szabályozást végző hatóságok jogilag függetlenek az állami intézményektől, ugyanakkor a legszorosabban együttműködnek a magánszervezetekkel és a pénzügyi befektetőkkel. A kapcsolatot továbberősíti, hogy alkalmazottai közös szakmai ismeretekkel rendelkeznek és azonos értékrend és normák szerint gondolkodnak. Közös érdekük az is, hogy fenntartsák a közvélemény bizalmát a pénzügyi rendszer egésze iránt. A pénzhatalmi világelitnek így sikerült nemcsak a globális kormányzást irányítania, de a szabályozás rendszerét is magához tudta vonni.

 

Egyre nehezebb nemzeti és nemzetközi szinten is elkülöníteni a közérdeket a szervezett magánhatalom partikuláris érdekeitől. A világelit az elmúlt két évtizedben fokozottabban vonta az ellenőrzése alá a transznacionális politikai folyamatokat. Az határozta meg azokat a stratégiai célokat, amelyeket a nemzetállamoknak és az államok feletti hatalmi struktúráknak követniük kellett. Ez különösen érvényes a pénzügyi rendszer globális irányítására. A bankrendszert és az értékpapír-piacokat irányító bennfentes érdekcsoportokat változatlanul a kivételezettség és elzárkózás jellemzi. Nemcsak szűk körben hozzák meg döntéseiket, de el is határolódnak azoktól a politikai folyamatoktól, amelyek keretében lenne lehetőség beszámoltatni és felelősségre-vonni őket. Ezt az erős demokráciadeficitet csak fokozta, hogy a nemzetközi szabályozó szervezetek egyre gyakrabban nyúlnak az önszabályozáshoz és az önellenőrzéshez. Emiatt a közhatalom már alig felügyeli őket.

 

Az Európai Unió a szervezett magánhatalom egyik legfontosabb intézménye az euroatlanti térségben. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso, 2012. szeptember 12-én Strasbourgban az Európai Parlament őszi ülésszakát megnyitó beszédében már európai föderációról beszélt összeurópai pártokkal, új alapszerződéssel, közös adópolitikával és kezességvállalással. Hozzátette: „nem szuperállamot akar”, ugyanakkor az európai föderációt tűzte ki kívánatos célként Európa államai számára. 2014-re új alapszerződést szeretne, amely újraosztaná a szerepeket Európában, és az erős legitimitással bíró tagállamok nemzeti kormányaihoz viszonyítva a gyenge legitimitásúnak tekinthető közös intézményeket erősítené. De vajon mit ért Barroso a nemzetállamok föderációja alatt?

 

A föderációként, vagyis szövetségi államként működő Európai Unió már nyíltan olyan államok feletti birodalmi struktúra lenne, amelyet a pénzhatalmi világelit bürokráciája diktatórikus módszerekkel – az alulról jövő felelősségrevonás minden lehetősége nélkül – irányíthatna. A föderáció támogatása ebben az esetben nem más, mint felszólítás a szervezett magánhatalom álcázott diktatúrájának az erősítésére. A konföderáció, ami Európa esetében azt jelenti, hogy egyenjogú államok – önrendelkezésük és szuverenitásuk feladása nélkül – bizonyos feladatokat a nagyobb hatékonyság érdekében integráltan és koordináltan hajtanak végre, még demokratikusnak nevezhető, mert az egyes tagállamok kormányai rendelkeznek választópolgáraik támogatásával. A konföderáció, amely független államok szövetsége, lényegesen igazságosabb módon biztosítja az eltérő nemzeti érdekek integrációját, valamint a közös szabályozás és cselekvés koordinációját.

 

Barroso arra hivatkozva sürgette a föderációt, hogy enélkül az Európai Unió szétesne. Ez azonban megtévesztő szembeállítás. Európa népeinek ugyanis nem egy államok feletti diktatórikus föderáció vagy a szétesés között kell választaniuk, hanem a legitim konföderáció vagy az álcázott diktatúraként működő illegitim föderáció között. Ha az Európai Unió megmarad egyenjogú nemzetállamok önkéntes közösségének, akkor életképesebb. Az alapvető kérdés az: ki hozza a döntéseket és Európa népei a döntéshozókat felelősségre tudják-e vonni vagy sem? Másképp megfogalmazva: a szervezett magánhatalom illegitim érdekcsoportjai mondják-e ki a végső szót, vagy pedig a közvetlen demokrácia alapján megválasztott és elmozdítható nemzetállami döntéshozók? A nemzetállamok demokratikusan megválasztott törvényhozói és kormányai, amikor a közhatalmat gyakorolják, akkor a legitimált közakaratot képviselik az illegitim szervezett magánhatalommal szemben. A tervezett bankunió kinevezett bürokráciája szuverén módon felügyeli és irányítja az euróövezet bankjait és pénzrendszerét. Miként ellenőrizhetik ezt a nagy-hatalmú szervezetet azok, akiket a bankunió bürokráciájának a döntései érintenek, s akik elviselik azok következményeit? Ki kéri számon a bankuniótól a közjó szolgálatát?

 

A magyar nemzetet az osztotta meg, hogy a szervezett magánhatalom elvette tőle megélhetésének és érdekérvényesítő képességének az gazdasági alapját, a munkája eredményeként létrejött közvagyont. A pénzhatalmi világelit és magyarországi kozmopolita, komprádor, kollaboráns, globalista érdekcsoportjai a magyar nemzet gátlástalan kirablásával hiteltelenné tették a demokráciát, a piacgazdaságot, a szolidaritást, de még az európai integrációt is. A globalista és atlantista magánhatalom 2010 után is megtartotta uralmi helyzetét a gazdasági életben, ahol továbbra is ez rendelkezik a kulcspozíciókkal. Teljesen az ellenőrzése alatt tartja a pénzrendszert, hegemóniája van a kulturális szférában és túlzott fölénye a tömegtájékoztatásban. A rendszerváltás nyertesei kivonták magukat a közteherviselés alól és 242 milliárd dollárt vittek ki az országból, hogy kikerüljék az adózást. A magyar választópolgárok ezért döntöttek úgy, hogy visszaszerzik a maguk számára a szervezett magánhatalom által tőlük elvett államot, mert csak az maradt meg egyedüli hatékony eszközként a nemzeti érdekek védelmére.

 

A neoliberális baloldal megsemmisítő vereséget szenvedett 2010-ben és szétesett. Az államhatalom gyakorlása visszakerült a magyar nemzethez. A szervezett magánhatalom magyarországi csoportjai ebben a vert helyzetben csak külföldről, az európai és a transzatlanti szövetségi rendszertől várhattak támogatást. A transzatlanti rendszert irányító pénzhatalmi világelit minden rendelkezésére álló eszközzel magyarországi szövetségesei segítségére sietett.

 

Vannak arra utaló jelek, hogy a „színes forradalmak” eszközrendszerét is fontolgatják a segítségnyújtás keretében. Grúziában a „rózsás”, Ukrajnában a „narancsos”, Libanonban a „cédrus”, Tunéziában a „jázminos” forradalom mind külföldről támogatott és finanszírozott akció volt. Így lehet a legolcsóbb módon kormányváltást elérni egy kiszemelt országban. Próbálkoztak ilyen akciókkal Minszkben, Moszkvában, Teheránban is, de sikertelenül. Az „Arab Tavasz” során szintén használtak hasonló technikákat. Nem lehet kizárni, hogy feltűnnek majd olyan magyarországi csoportoknál is, mint amilyen a „Milla” volt, vagy amilyen most a „Negyedik köztársaság Mozgalom”, illetve a „Magyar Szolidaritás Mozgalom”. (Ma már bizonyított tény, hogy részben a diáktiltakozásokat – a Hallgatói Hálózatot - is a szervezett magánhatalom, közelebbről a pénzhatalmi világelit frontembere, Soros György finanszírozta közvetítők útján.) A pénzdiktatúra következményeitől szenvedők elégedetlenségét próbálják az ellen a nemzeti kormány ellen fordítani, amelynek gyakran orkánná dagadt ellenszélben kellett védelmeznie a transznacionális pénzhatalommal szemben a magyar állam még megmaradt szuverenitását a nemzeti érdekek védelmében.

 

A magyar nemzet ragaszkodik ahhoz, hogy saját államát ő irányíthassa, és nem hajlandó azt visszaadni a pénzhatalmi világelit Magyarországon működő érdekcsoportjainak. Magyarországon most nem kormányváltásra van szükség, hanem a szervezett magánhatalom alapját képező pénzrendszer megváltoztatására. Helyre kell állítani a közpénzrendszert! Az államnak kell kibocsátania azt a pénzt, amelynek fedezete a reálgazdaság teljesítménye és a befizetett adók. A tartalékráta száz százalékára emelésével be kell tiltani a kereskedelmi bankok pénzkibocsátó tevékenységét. Senki ne bocsáthasson ki legálisan fedezetlen hamis pénzt! Ne adhasson senki fedezetlen pénzből hiteleket, amelyekért fedezetet követel és amely után kamatot szed! A hitelezők kamatot csak a termelésbe befektetett tőke hozamából kaphassanak, ha sikerült többletterméket előállítani. Kötelezővé kell tenni az „együtt sírunk, együtt nevetünk” elvét.

 

A magyar nemzet csak akkor képes államát megtartani és a nemzet tragikus megosztottságát felszámolni, ha visszaveszi a pénzhatalmi világelittől saját pénzrendszerének irányítását. Be kell tiltani a jövedelmek és vagyonok adóparadicsomokba való kimenekítését, hogy ne lehessen többé kivonni azokat a közteherviselés alól. Ez nem a tőke szabad mozgását, hanem csak az adócsalás szabadságát korlátozná. Az Európai Unió egyik „alapértékét” az új vagyonos osztály arra használta, hogy 242 milliárd dollárt kivigyen az országból. A magyar nemzet és Európa érdekében be kell tiltani, hogy ezt az uniós „alapértéket” bűncselekmények legalizálására használják.

 

 

Felhasznált irodalom jegyzéke:

David Graeber – Debt, The first 5,000 years, Melville House Publishing, New York, 2012

David Graeber – Inside Occupy, Campus Verlag, Frankfurt/New York, 2012

Hans-Werner Sinn – Kasino-Kapitalismus, Wie es zur Finanzkrise kam, und was jetzt zu tun ist, Ullstein Buchverlage, Berlin, 2010

Margrit Kennedy - Occupy Money, Damit wir zukünftig ALLE die Gewinner sind, J. Kamphausen Verlag, Bielefeld, 2012

Vitali S, Glattfelder JB, Battiston S (2011) The Network of Global Corporate Control. PloS ONE 6(10): e25995. Doi: 10.1371/journal.pone.0025995

Tax Justice Network - Revealed: global super-rich has at least $21 trillion hidden in secret tax havens, Sunday 22 July 2012

Who Runs the World ? – Network Analysis Reveals ‘Super Entity’ of Global Corporate Control - http://planetsave.com/2011/08/28/who-runs-the-world-network-analysis-reveals-super-entity-of-global-corporate-control/

David Rothkopf – Superclass - The Global Power Elite and the World They Are Making, Farrar, Straus and Giroux (U.S.) & Little, Brown (UK), 2008

Oldal: A hatalommegosztás új rendszere - Drábik János
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2024 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat