LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT

BOTRÁNYOS VALÓSÁGOK! A DÖBBENET, A KIJÓZANODÁS ÉS A REMÉNY LAPJA. A JÖVŐ TÖRTÉNELME. A LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT. Negyedévi ténymagazin.

 Drábik János: Mit kell tenni a magyar nemzet fennmaradásáért? 

Ki irányítsa a magyar nemzetet, ki kormányozza Magyarországot?

_____________________________________

A Magyarok VIII. Világkong -resszusának a nemzet stratégiáját megfogalmazó szenzációs, másfél órás előadása meghatározza, ki tartozik a magyarságsághoz és milyen lehet a jövője.

 drabik_janos.jpg

 

2012. augusztus 15-20. között Budapesten ülésezett a Magyarok Világkongresszusa Jövő a Szent Korona jegyében címmel.

 

Az 1929-ben életre hívott és a trianoni békeparancs következtében szétdarabolt, majd képviselet nélkül hagyott egyetemes magyar nép legitim képviseletére hivatott testület, ezen VIII. ülésén tíz szakmai konferencia keretében tárgyalta a magyar nép sorskérdéseit: föld-víz-élelem, népegészség és demográfia, népjólét, őstörténet, kultúra, borászat, a rovásírás világhálós szabványosítása, Petőfi Sándor halála, Teleki Pál miniszterelnök halála és a nemzetstratégia témakörökben.

 

A Magyarok VIII. Világkongresszusa kidolgozta és elfogadta a magyar nemzet új meghatározását, amelynek középpontjába a magyar nép és a magyar nemzet által évszázadok közjogi harcai árán kialakított államot, a Szent Korona országát helyezte, amelyben a legmesszebbmenően érvényesítették az Isten arcmására teremtett minden egyes ember és nép egyenlő méltóságát.

A magyar nemzet új meghatározása, avagy a nemzet új, magyar meghatározása, amely a mély válságban vergődő világ minden állama részére követhető példa lehet – hét oldalas dokumentum alakjában –, jelen Záró-nyilatkozat szerves részét képezi.

Annak a nagyvonalú állami berendezkedésnek fejében, amely évszázadokon keresztül lehetővé tette, hogy a Szent Korona országában a későbbi trianoni utódállamok államalapító nemzetei fejlődhessenek, elvárjuk, hogy e nemzetek rögzítsék alkotmányukban azt a tényt, hogy az uralmuk alá politikai kényszerrel sodort magyar nemzeti közösségek továbbra is, és megváltoztathatatlanul a magyar nemzet részei.

A Magyarok VIII. Világkongresszusa és az általa elfogadott új nemzet-meghatározás a legfőbb nemzetstratégiai feladatnak Magyarország alkotmányos jogfolytonosságának helyreállítását jelölte meg.

Határozatunkat abban a meggyőződésben fogadtuk el, hogy történeti alkotmányunkon kívül nincs és nem is lehet életképes magyar nemzet.

A Magyarok VIII. Világkongresszusa ennek érdekében a magyar állam köztársasági elnökéhez, országgyűléséhez és kormányához fordul, és kéri az alkotmányos jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés haladéktalan összehívását.

A maga részéről a Magyarok VIII. Világkongresszusa felkéri és meghatalmazza Rácz Sándort, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc élő hősét, az ország egyetlen, forradalmi legitimitással rendelkező karizmatikus vezetőjét, hogy legyen ennek az ügynek a magyar állam intézményei felé a képviselője.

Egyben meghatalmazza, hogy a megalakítandó nemzetgyűlés felsőházi elvű képviselőinek felére jelöljön erre a feladatra általa alkalmasnak tartott személyiségeket.

A Magyarok VIII. Világkongresszusa figyelmeztet arra, hogy amennyiben nem lehetséges a magyar földet magyar nemzeti tulajdonban megtartani, Magyarországnak – ha élni akar – ki kell lépnie az Európai Unióból.

A Magyarok VIII. Világkongresszusa számos, a magyar nemzet élete és jövője szempontjából életbevágóan fontos határozatot hozott, amelyeknek teljes köre jelen Záró-nyilatkozat szerves része.

Budapest, 2012. augusztus 20.

A Magyarok VIII. Világkongresszusa

 

Drábik János előadása - „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

A magyar nemzet szellemiségéből és érzületéből természetesen következik az univerzális erkölcs parancsa: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ez azonban azt is jelenti: „Nem szeretheted felebarátodat, ha önmagadat sem szeretheted.”

A magyar nemzet szellemiségéből és érzületéből természetesen következik az univerzális erkölcs parancsa: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ehhez azonban szeretnie kell önmagát. Vissza kell nyernie önbecsülését, újra önmagára kell találnia. Ha arra kényszerítik, hogy állandóan bűntudata legyen, akinek hetediziglen mindig és mindenért vezekelnie kell, akinek nemezedékről nemzedékre megalázkodva kell bocsánatot kérnie, akinek nem lehet tiszta a lelkiismerete, az nem élhet békében önmagával. Annak nem lehet önbecsülésen alapuló természetes önszeretete. Egy bűnös nép hogyan szerethetné tiszta lelkiismerettel önmagát? Ha pedig nem szereti, mert nem szeretheti önmagát, akkor hogyan szerethetne másokat, a felebarátait?

A kereszténység Alapítójától kapott – és az univerzális erkölcs aranyszabályává vált erkölcsi parancs, a ‘Golden rule’ – tehát két részből áll: az első előírja, hogy mit kell tennünk. Szeretni kell felebarátainkat, mint önmagunkat. Ez az elkülönülés tilalma. A második pedig előírja, hogyan kell ezt megtennünk. Úgy, hogy csak azt tegyük embertársunknak, amit mi is elvárunk tőle magunkkal szemben. Ez pedig a kettős mérce tilalma. Az elkülönülő, de azért egyenlő, valójában nem lehet egyenlő. Az elkülönülő ragaszkodik a kettős mércéhez.

Hogyan szeressük felebarátainkat, a velünk együtt élő különböző etnikai közösségeket, ha a magyar – a megrágalmazás kockázata nélkül – önmagát sem szeretheti? A magyarság megvallása ma cinikus lenézés és gúny tárgya. Nevetségessé teszik, ha védelmezi önérdekét, saját nemzeti identitását és önbecsülését. Ha nem szerethetjük önmagunkat, akkor másokat sem szerethetünk. A sorrendet nem lehet megfordítani: Te, aki magyarnak vallod magad, előbb szeresd felebarátodat, bárki legyen is az, de önmagadat nem szeretheted, mert akkor nacionalista, soviniszta, kirekesztő, irredenta, idegen-gyűllölő, rasszista és antiszemita vagy. Értsék meg végre rágalmazóink: mások szeretetének elengedhetetlen előfeltétele, hogy szerethessük, becsülhessük önmagunkat, hogy ne süssék ránk folyamatosan a bűnös nép, a bűnös nemzet gyalázatos és minden alapot nélkülöző bélyegét.

Mi a magyar nemzet?

A magyar nemzet ma elsősorban erkölcsi-, érzelmi-, szellemi-, nyelvi-, érték- és kultúrközösség. Tagjait összekapcsolja az átélt történelem, ezért a magyar nemzet múlt- és hagyományközösség. Nemzeti tudattal, történelmi emlékezettel rendelkező tagjai ma is hűségesen ragaszkodnak őseikhez, és a tőlük örökbe kapott értékeikhez. A magyar szellemiség lényegét a Szent Korona jogrendje és értékrendje tartalmazza, a róla szóló tan pedig őrzi, és írásba foglalva értelmezi ezt a sajátos és egyedülálló magyar szellemiséget.

Ez az a magyar nemzeti szellemiség, amely tér és idő felett van. A Szent Korona szellemisége és értékrendje a magyar nemzet transzcendens dimenziója volt és marad. Ami a zsidó népnek Mózes mitikus két kőtáblája a tíz parancsolattal, az nekünk magyaroknak a Szent Korona. Ez a magyar létezés és nemzet-tudat esszenciája.

Nem véletlen, hogy az összmagyarságot képviselő Magyarok Világszövetsége a magyar közösségek legalapvetőbb értékeinek az igazságot, a méltányosságot és a tisztességet tekinti, amelyek akkor érvényesülhetnek, ha áthatja e közösségeket a szolidaritás, a szeretet és az életigenlés.

Melyek ma a magyar nemzethez tartozás ismérvei?

A Szent Korona szellemiségéből és értékrendjéből adódnak a magyar nemzethez tartozás alapelvei, amelyeket a Magyarok Világszövetsége hosszú évek alatt munkált ki és fogalmazott meg.

Az első számú alapelv, hogy azon személyek, akik magukat magyarnak vallják, a magyar kultúrához tartoznak, a többi magyarral sorsközösséget vállalnak, közös értékeiket és érdekeiket a leghatékonyabban nemzeti egységben őrizhetik és védhetik meg.

A második elv, hogy a legfontosabb az élet, a család és gyermek védelme.

A magyar nemzethez tartozás világnézeti alapelve, hogy az egyén szabadsága csak a közösségben kap értelmet és kaphat védelmet.

A magyar nemzethez tartozás politikai alapelve az önrendelkezési jog, amely az emberi méltóságból fakad, és minden embert születésénél fogva megillet.

Ez Isten ajándéka, mert a Mindenható csak az embert teremtette a maga képmására és csak őt ruházta fel teremtményei közül az alkotó értelem isteni szikrájával.

A divatos európai nemzet-fogalom és a nacionalizmus felfogása azonban a közös származásban, nyelvben, hazában, államban, kultúrában és sorsban találta meg azok a tényezőket, amelyek a nemzetet alkotják. Tanításai szerint a közös származású, egynyelvű, egy hazában, egy államban élő, közös kultúrájú és sorsú emberek a nemzet tagjai. Azt az ideológiát, amely ragaszkodik ehhez a követelményrendszerhez nacionalizmusnak nevezik. Ide sorolható a patriotizmus is, amelyben a közösségi jogokat védelmező funkció erősebb, mint a nacionalizmusban, különösen annak túlzó, már mások jogait sértő offenzivabb formájában, a sovinizmusban.

A közös származás szigorúan értelmezve a genetikai, vérségi, faji és etnikai közösségre szűkül le. Keveredés nélküli emberi közösségek azonban nincsenek. Ez a folyamat soha sem szünetelt és ma is folytatódik. Ugyanakkor a genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy évszázadok folyamán vérségi homogenitás is kialakult. Egymás közt házasodó embercsoportokban kialakul bizonyos mérvű vérközösség. Az utódokban az örökletes tulajdonságok különböző arányban egyesülnek és az egyes egyedek mutációi igen változékonyak.

A nemzet nyelvi közösséget alkot. A közös nyelvben közösségformáló és összetartó erő van. A nyelvközösség azonban még nem nemzet. A nemzetet az létesíti, ami a megértés folyamán kialakul: a közös szellem, a közös tudat és a közös érzelemvilág. Ezt nemcsak a nyelv közvetíti. A nemzethez tartozás nincs a nemzetivé vált nyelvhez kötve. Idegen nyelven is megnyilatkozhat. Erre jó példa a zsidóság, mint világnép, amely bármely nyelven hiteles zsidó közösségként tudott fennmaradni. A zsidók a hátukon viszik jogrendjüket és minden zsidó közösség egy mini zsidóállam. Ősi nyelvüket azonban szakrális célból megőrizték, sőt modernizált változatában Izrael államnyelvévé tették.

A nemzetállam sem a nemzeti lét döntő ismérve. Ezért az állampolgárság nem tesz valakit az adott nemzet tagjává, illetve az állampolgárság elvesztése nem zárja ki az adott nemzetből. Az állam tehát fontos, de nem döntő eleme egy nemzethez tartozáshoz.

Külön is szólhatunk a közös hazához való tartozásról. A nemzet közös hazája fontos, de a nyelvhez hasonlóan nem döntő. Nem a nyelv és nem a haza teremti meg vagy tartja össze a nemzetet. Mindkettőnek azért van értéke a nemzet megmaradása szempontjából, mert őrzik a nemzeti hagyományokat, a magyar nemzet sajátos szellemét és lelkiségét.

A közös kultúra sem dönti el egymagában a nemzethez tartozást. Ezért tudnunk kell, mi a magyarság, a magyar nemzethez tartozás lényege, megkülönböztető ismérve, differencia specifikája. A nemzeti nyelv és a nemzeti műveltség az élő nemzet alkotása, rendkívül fontos nemzetformáló erő, amelyben már benne van a nemzeti lényeg, mint tartalom. Mondhatnánk úgy is, hogy objektivizált tartalom. A nemzet azonban ennél is több.

A sorsközösségről ugyanezt mondhatjuk. Ahhoz, hogy a közösen viselt események sorsközösséggé váljanak, azokat meg kell előznie annak, ami őket sorsközösséggé avatja. Ez a közös érzelemvilág, a közös szellemiség. De a közösen átélt események sem alkotnak nemzetet és nemzeti sorsközösséget önmagukban. Csak a már meglévő élő nemzet érzi és tartja őket sorsközösségnek.

Láthatjuk: a nemzet lényege nem az államiságban, nem a származásban, nem a nyelvben, nem a földrajzi hazában, nem a kultúra egészében, nem a puszta sorsközösségben található meg. A felsoroltak mind fontosak, de mégsem csak ők alkotják a nemzetet.

A nyugati nacionalizmus felfogása szerint – amelyet el kell utasítanunk – a nemzet egy közös hazában, közös államban élő, közös származású, közös nyelvet beszélő, közös történeti múlttal és műveltséggel bíró embercsoport. Ilyen ideális közösség azonban csak elméletben létezik. Származásra és nyelvre nézve rokon emberek nemcsak együtt, egymás közelében, de egymástól távol is élhetnek és élnek is.

Tapasztalatból tudjuk, hogy különböző népekből származó, sőt, eredetileg különböző anyanyelvű emberek vallják magukat ugyanazon nemzet tagjainak. A közös haza, a közös állam, amely nagyrészt különböző nyelvet beszélő, különböző származású népeket egyesít, gyakran olyanokat is, akik a határokon túli nemzethez tartozónak érzik magukat.

A történelmi múlt és a műveltség elválaszt olyan csoportokat, amelyek a nemzethez tartozás más ismérvei szerint a nemzeti közösségbe tartoznának. Máskor viszont olyanokat is egybekapcsol, akik más szempontból nézve idegenek lennének egymás számára.

A közösségteremtés egyik módszere az integráció és az asszimiláció. Ez megköveteli az idegen származású és nyelvű országlakosoktól, hogy ne csak az állampolgárságot, hanem az ország névadó nemzetének a nyelvét is felvegyék. A nyelvi váltásról azt feltételezik, hogy ezzel lélekben is átalakulnak, mert egy nemzet a nemzeti nyelvben él.

Egy másik megoldás az, hogy az idegen származású és nyelvű országlakosok, maradjanak kívül a többségi nemzet nyelvi közösségén, és legyenek többé-kevésbé megtűrt idegen kisebbség. Ezek az országlakók állampolgárok, de nem tagjai a nemzetnek. Az ilyen embereknek természetes az a törekvése, hogy a nemzethez tartozáshoz kapcsolódó jogaikat politikailag is elismerjék, illetve, hogy saját nemzetük önálló államához csatlakozhassanak.

Az első világháborút követően a nemzeti önrendelkezés hamis és szelektív értelmezésével életképes államokat bomlasztottak szét. Nem vették figyelembe, hogy az állam alapjai nem érzelmi jellegűek, hanem objektíve létező, reális gazdasági, anyagi-természetű szükségletek és racionális célkitűzések.

Vannak, akik azt képzelik, hogy a nyelv és az állam képes pótolni mindent, ami a nemzeti összetartozás egyéb tényezői közül hiányzik. A származás néhány nemzedék után feledésbe megy és megállapítása bizonytalan, feltételes és csak külső jegyekhez kapcsolható. A nemzet faji, származásbeli egysége fikció és önkényes. A sorsközösség, a kulturális hovatartozás is bonyolult és önkényes. Vagy elfogadjuk az egyéni döntés érvényességét, vagy tetszés szerinti ismérvekhez köthetjük. Marad a nyelv, a név, az állampolgárság, egy konkrét nemzethez tartozás ismérveiként.

Az itt körülírt nemzetfogalom Nyugat-Európában alakult ki. A történelmi Magyarországon, a magyar nemzeti létből szervesen kifejlődő nemzetfogalom gyökeresen más, mert a Szent Korona által képviselt sajátos magyar szellemiséghez, értékrendhez és érzésekhez kötődik. A magyar nemzethez tartozás eredeti sajátosságai egészen a 18. századig fennmaradtak, ekkor azonban kiszorította azokat a nyugati nemzetfogalom átvétele. A 18. századig élt Magyarországon a Szent Korona államiságába és a magyar nyelv varázserejébe vetett hit. Ennek volt a következménye az, hogy a magyar társadalom lemondott minden intézményes eszközről az asszimiláció elősegítéséhez.

A nyugati nacionalizmus átvétele és kirekesztő nemzetfogalmának az érvényesítése vezetett a történelmi Magyarországon a nemzeti kérdéshez. Ezek nem feleltek meg a magyar nemzet sajátos történelmi hagyományainak, elsősorban a Szent Korona szellemiségének. Ez a károsnak bizonyult nyugati import hozzájárult a történelmi Magyarország felbomlásához.

Később a vigyázó szemüket Párizsra-vető szabadkőművesek befolyása alatt álló magyar közvélemény és reformpolitika olyan nemzetállamot akart létrehozni, amelyet a közös származás és nyelv kapcsol össze szoros egységgé. Ezt a nyugati típusú nemzetállamot azonban nem teremthette meg az itt élő emberek közös származásúnak és egynyelvűnek tekinthető 40-50%-a. Az országlakosok másik feléhez tartozók – ugyancsak a nyugatról importált nacionalizmusnak megfelelően – a származás és nyelv alapján önálló nemzeteket alkotó közösségeknek kezdték tekinteni magukat, és a magyar-ajkúakhoz hasonlóan független és önálló államiságra törekedtek. Ezt a tényleges helyzetet asszimilációval nem lehetett korrigálni, ezért erre nem is került sor.

A történelmi Magyarország lakóinak sajátos magyar szellemiségen, érzésvilágon és hagyományokon alapuló többnyelvű nemzetté integrálódása csak úgy lett volna lehetséges, ha Svájchoz hasonlóan az itt élő népek is lemondanak a külön nemzeti állam megalapításáról. A másik út – az erőszak alkalmazása – a Szent Korona hagyományaihoz ragaszkodó magyarság számára elfogadhatatlan volt. Nem maradt más a magyarok számára, mint a nemzetállam illúziója, a korszerűnek vélt nyugati nacionalizmus eszméinek ártatlannak és ártalmatlannak vélt hangoztatása. Erőszakos beolvasztásra törekvő magyar nemzetpolitika nem volt. Ez alaptalan vád volt mindig, amelynek ellentmondanak a történelmi tények. Ha mondjuk angolok éltek volna magyarok helyett a Kárpát-medencében, lennének-e most szláv és román nyelvű lakosai? Nem jutottak volna-e a walesiek, a skótok és az írek sorsára, akik mind angol nyelvűekké váltak?

A magyar nemzetnek megoldást kellett találnia a nemzet, az állam és a nyelv viszonyának a gyökeres átalakítására. Világossá vált, hogy a nyugati nemzetfogalom erőltetése megsemmisíti a magyar nemzetet. Ki marad meg a magyar nemzet tagjának, ha ragaszkodunk a közös származáshoz, a közös nyelvhez? Kikhez fognak tartozni az idegen-eredetű, idegen-nevet viselő honfitársaink, akiknek anyanyelve sem volt magyar, és az ősmagyarok vérének egy cseppje sem csörgedezett bennük. Ugyanakkor tanújelét adták nemzethűségüknek, magyarnak tudják és érzik magukat, és nem akarnak más nemzethez tartozni még ahhoz sem, amelynek köréből egykor származtak. Ki lehetne egy fajtiszta magyar állam polgára?

Ugyanakkor éreztük és tudtuk, hogy nem mindenki magyar, aki a magyar állam polgára és annak nyelvét beszéli. Azt is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a magyar nemzet értékes részei ma nem a magyar államnak a polgárai. Ha azt akarjuk, hogy nemzetünk fennmaradjon, ha életben akarjuk tartani a nemzettudatot, akkor nem fogadhatjuk el, hogy a magyar nemzethez tartozás lényege az államiság, a nyelv, az anyaföld és a vérségi kötelék. Éreztük, tudtuk, hogy valami más, valami magasabb-rendű a magyar nemzethez tartozás lényege.

Ez a lényeg a magyar szellemiség, a magyar lelkület és érzés, amely tér és idő felett van. Pontosan definiálni nem lehet, csak átélni élő valóságként legmagasabb rendű képességeink segítségével önmagunk fölé emelkedve.


Ki irányítsa a magyar nemzetet, ki kormányozza Magyarországot?

Ma tanúi vagyunk annak, hogy Magyarország erősen kevert lakossága ambivalensen, tudathasadásos módon viszonyul a magyar nemzet még nemzeti tudattal rendelkező részéhez. Ezek a hibrid és felhígult nemzeti tudattal bíró országlakók külsődleges tulajdonságokban magyarok, belülről azonban idegen hagyományokhoz ragaszkodnak. Egy részük nem képes a jogi emancipációt kiegészíteni kulturális felzárkózással, így nem is fenyegeti etnikai különállását a beolvadás és az asszimiláció. Ilyen a roma etnikum nagyobb része. A zsidó származású magyarok esetében más a helyzet. Egy részük elégedett az emancipációval, de az integráción túlmenően már ellenzi a beolvadást a magyar nemzetbe. Elutasítja az asszimilációt, ragaszkodik az elkülönüléshez. Így védekezik a beolvadással szemben. Az elkülönülés viszont ellentmond a szervezett zsidóság azon igényének, hogy a pénzügyi, gazdasági és kulturális szférában elfoglalt pozícióira támaszkodva az ország politikai irányításában is meghatározó szerepe legyen. A Magyarországon élő szervezett zsidóság számos jelét adta annak, hogy igényt tart erre a szerepre. Ezért kénytelen teljesen egyenlőnek vallania magát a magyar nemzet többi tagjával. Az elkülönülés és a teljes egyenlőség azonban nem lehetséges. Ezért érdekeltek az alkotmányos nemzet fogalmának a hangsúlyozásában, a magyar nemzethez tartozás hagyományos követelményeivel és ismérveivel szemben.

A magyarországi zsidó-közösség – mivel a pénzhatalmi világelit támogatása révén meghatározó szerepe van a pénzrendszerben, a gazdasági szféra kulcspozícióiban, hegemóniája van a kulturális szférában és a tömegtájékoztatásban, befolyásos bel- és külföldi támogató-hálózat áll mögötte és rendelkezésére áll a globális média – úgy érzi, képes a magyar nemzettudat számára elfogadható átalakítására. A globalizált, kozmopolita tudatú országlakó már közömbös aziránt, hogy az Magyarország politikai irányítói a magyar nemzeti hagyományok, a sajátos magyar nemzeti tudat és érzésvilág szerinti magyarok-e vagy sem. Legyen mindenki hígmagyar. Az általuk mély-magyarnak nevezett hiteles magyarok pedig lehetőleg ne jussanak közéleti szerephez. Ők legyenek nacionalisták, soviniszták, rasszisták, kirekesztők, szélsőjobboldali neonácik, antiszemiták, és ehhez hasonlók.

Hogyan lehet ez ellen védekezni? Az egyik mód tanulmányozni, hogy a zsidó közösségek miként védelmezik nemzeti identitásukat saját nemzeti otthonukban, Izraelben. A magyar államnak és a magyar nemzetnek ugyanazokat az identitás-követelményeket kellene támasztania a magyar nemzethez tartozás vonatkozásában, mint amilyeneket Izrael is megkövetel a zsidó nemzethez tartozás ismérveiként. Ennek elérése csak távoli cél lehet. 2012-ben már az is nagy előrelépés lenne, ha a magyar nemzeti közösségek is elvárhatnák a maguk számára a szervezett zsidóságtól azt, amit a magyarországi zsidó közösségek elvárnak a maguk számára a magyaroktól. Ha ők érzékenyek minden verbális sértésre (legyen az vélt vagy valóságos), akkor hadd legyenek a magyar közösségek is ugyanilyen érzékenyek. Ha büntetik az egyiket, büntessék hasonló módon a másikat is.

Ovadia Josef rabbi, Izrael állam volt szefárd főrabbija 2010. október 16-i szombatot búcsúztató hitszónoklatában kijelentette: „A gójok (nemzsidók) azért születtek, hogy minket szolgáljanak. Enélkül nincs helyük a világon – csak azért léteznek, hogy Izrael népe számára végezzenek munkát...”

Saadya Grama Amerikában élő rabbi ‘Izrael túlfűtött természetének és száműzetésének megértése’ című könyvéről olvashattuk a New Yorkban megjelenő jiddis nyelvű hetilapban, a Forward-ban a következőket. Grama rabbi szó szerint ezt írja: „Izrael népe és a világ többi népei közt meglévő különbség lényegbevágó. A zsidó eredeténél és lényegénél fogva teljes mértékben jó. A gój eredeténél és lényegénél fogva tökéletesen gonosz. Ez nem egyszerűen vallási megkülönböztetés kérdése, hanem sokkal inkább két teljesen különböző faj különbsége.”

Grama többek között azt állítja, hogy a zsidók és a nemzsidók közti különbségek nem vallásiak, történelmiek, kulturálisak vagy politikaiak. Ezek inkább faji, genetikai jellegűek, és tudományosan nem változtathatók meg. A zsidók által világszerte elért sikerek teljes egészében a többi nép csődjével függnek össze. Csak amikor a nemzsidóknak szembe kell nézniük a teljes katasztrófával, akkor köszönt rá a zsidókra a jó szerencse. Grama gyakran idéz részeket a Bibliából, amelyek a Kánaán ősi pogány lakói elleni rendkívül kemény fellépésre biztatnak, s azt sugalmazza, hogy hasonló módszereket kellene alkalmazni Amerikában is a nemzsidókkal szemben.

Maurice Samuel amerikai zsidó gondolkodó ezt írja You Gentiles (Ti nemzsidók) című munkájában 1924-ben, hogy „Mi zsidók, mi a rombolók örökké rombolók maradunk. Bármit tesznek is, semmi sem fogja kielégíteni a mi szükségleteinket és igényeinket. Örökké rombolni fogunk, mert nekünk egy olyan világ kell, ami a miénk, Isten világa, amelynek a felépítésére Önök nem képesek. Túl az Önökkel, vagy mással kötött átmeneti szövetségen található a törésvonal a természetben és sorsban, az ellenséges viszony játék és Isten között. Azok, akik nem képesek megérteni az igazságot, mindig szövetségre lépnek az Önök lázadó csoportjaival, amíg nem éri őket is csalódás. A szerencsétlen sors, amely szétszórt minket Önök között, osztotta ránk ezt a nemkívánatos szerepet.”

Bernard Lazare, a 19. század végi Franciaországban példamutatóan pártatlan és bátor történésznek számított. Bernard Lazare, ‘Antiszemitizmus‘ című munkájában nem tartotta megfelelő szónak az antiszemitizmus kifejezést, mert úgy látta, hogy ez a szóhasználat filozófiai értelmezést akart adni a zsidók és a keresztények közti ellentétnek, amelynek azonban anyagi, pénzügyi okai voltak elsősorban. Bernard Lazare szerint, ha a zsidók és a keresztények közötti ellenségesség és ellenszenv csak bizonyos korokban és egyes országokban lett volna jelen, akkor a konkrét helyi okokat kellene kutatni.

Ezt azért nem tartotta megfelelő módszernek, mert (s most idézzük szó szerint):

Ezt a fajt minden nép gyűlölte, amely közé betelepedett. Mivel a zsidók ellenségei különféle fajú emberek voltak, akik messze laktak egymástól, és akiknek különböző törvényeik voltak, és akiket eltérő elvek alapján kormányoztak; akiknek eltérőek voltak a szokásaik és lelkületükben is különböztek egymástól, és akik emiatt minden valószínűség szerint nem azonos módon ítélték meg a dolgokat. Éppen ezért az antiszemitizmus általános okait magában Izrael népében kell keresnünk, és nem azokban, akik szembekerültek vele.

Ez nem azt jelenti, hogy az igazság szükségszerűen mindig Izrael ellenségeinek oldalán volt, vagy hogy ők nem adták át magukat minden olyan szélsőségnek, amelyet a gyűlölet szült; csupán annyit állítunk, hogy – legalábbis részben – a zsidók maguk voltak saját bajaik okozói. Figyelemmel az antiszemita megnyilvánulások hasonlóságára, nem feltételezhetjük, amire korábban oly készségesen hajlamosak voltunk, hogy ezek egy vallási háború következményei voltak, s hogy nem szabad a zsidók elleni harcot a többistenhit és az egyistenhit, valamint a Szentháromság és Jehova közti küzdelemként felfogni. A többistenhit, valamint a keresztény népek nem az egyetlen istenről szóló tanítás, hanem a zsidók ellen harcoltak.”

Bernard Lazare ezután felteszi a kérdést, milyen tulajdonságaikkal érdemelték ki a zsidók ezt az általános gyűlölködést. Válasza az, hogy mindenütt, egészen napjainkig, a zsidó nem illeszkedett be a társadalomba. Elzárkózó maradt, és kívülmaradása politikai és vallási téren is megnyilvánult, vagy másképp megfogalmazva: ragaszkodott saját politikai és vallási szokásaihoz. Bernard Lazare idézett könyvében azt is megállapítja, hogy a zsidóknak végül is sikerült elérniük azt, hogy csaknem mindenütt államot alkothattak az államban. Ez olyan privilégiumokkal járt, mind az adózás alóli mentesség, s ez rendszerint a többi polgár fölé emelte őket. Jobb lehetőségeik voltak a kereskedésre és a vagyonfelhalmozásra.

Lazare úgy gondolja, hogy a zsidók népszerűtlenségének talán a legfőbb oka a mózesi törvényekhez való ragaszkodásuk volt. Ez pénzügyi és gazdasági előnyökhöz juttatta őket, amely irigységet és gyűlölködést váltott ki. A Tóra és a Talmud tanításai alapján más népek felett állónak tekintették magukat. A keresztények kialakuló zsidóellenes beállítódása és a zsidók elkülönülése és kiválasztottsági tudata egymást erősítette. Mindkettő hozzájárult azoknak a jelenségeknek a létrejöttéhez, amelyeket napjainkban az antiszemitizmus fogalmi körébe sorolnak.

A pénzhatalmi világelit magyarországi kozmopolita, komprádor és kollaboráns képviselői közül is említsünk néhányat. Miért gyalázza Esterházy Péter a magyarokat, amikor állítólag ő egy magyar nyelven író tollforgató? 1991-ben megdöbbenve olvastuk Münchenben a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében ennek a magyar névhez nem méltó tollforgatónak az „Így gondozd a magyarodat” című förmedvényét. Ezt hangjáték címén többször is leadta a magyar közszolgálati rádió és szövegét rögzítette a SZER monitoring részlege, házinyomdája pedig kinyomtatta, és így a teljes szöveg a szerkesztők asztalára került.

Kedves jelenlévők, hogy fogalmuk legyen, mitől szorult össze a torkunk, ezért néhány mondatot idézek ennek a magyar-gyalázó személynek a hangjátékából:

A csokorba kötött magyart szétbonthatjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fás szárúak, mert azokat töröljük, vagy kalapáccsal zúzzuk, nehogy megrohadjon a magyar (...) A nagy magyar mindig és mindenütt útban van. Például Széchenyi, az a legnagyobb. Lakótelepen abszolút használhatatlan (...) Az összement magyart a savó leöntése és Trianon után túrónak használhatjuk (...) Kívánd a magyarodat! Ha hozzád bújik simogasd, de ne a szőre visszájáról. Az erogén zónákat piros vonal, fehér vonal, zölddel jeleztük (…). A magyar emlős mégis megbotlik (...) Nyugtával dicsérd a magyart! (...) Borssal, sóval, paprikával ízesítjük ízlés szerint (...) Akinek már egyszer volt magyarja, azt többnyire élete végéig ragaszkodik a magyar-tartáshoz. Többé nem akar lemondani a kétlábú barátról (...) Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kan-magyart tartson, ne szukát. Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart (...) Öreg magyart ne vegyünk, évente kétszer fürösszük (...) Levegőt minden magyar igényel, de nem huzat formájában. A Kárpát-medence huzatos. A magyart mindig a visszáján poroljuk (...) A magyar nem tűri magán a penészt (...) A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik (...) Olcsó magyarnak híg a leve (...) A magyar-tartás csak akkor gazdaságos, ha törzsállományunktól szaporulatot nyerünk és azt fölneveljük. Nem kell megadni, hogy tízmillió vagy tizenöt. A magyar hidegen is kitűnő, például Cumberland-mártással (...)”

Ez az önmagát magyar írónak nevező személy a sötétséget azonosítja a magyarsággal, azzal a sötéttel, ahova Európa ugrik. Hogy mennyire lenézi azt a népet, amelynek talán a legnagyobb alkotását, a magyar nyelvet rossz lelkiismeretű bitorlóként használja, jellemző ez a mondata: „a magyart következetesen dicsérjük, vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj magyar, helyedre!”Nem nehéz kitalálni, hogy állatnak, kutyának nézi a magyar nemzet tagjait. A másik helyen viszont pelenkázásra szorult csecsemőnek, amikor ezt írja: „Hogyan öltöztessük a magyarokat? Ami a pelenkázást illeti legjobb a magyart minden étkezés előtt tisztába tenni. Szoptatás három óránként” (…)

Esterházy Péter, aki egy magyar főnemesi dinasztia nevét viseli, magyar nyelven ír, és elég vastag bőre van ahhoz, hogy magyar írónak vallja magát. De vajon a magyar nemzethez tartozik-e és vajon lehet-e magyar embernek tekinteni? Miért éppen egy ilyen magyar-gyalázónak kellett-e 2007. november 30-án a berlini Collegium Hungaricum ünnepélyes megnyitóján a magyar írókat és a magyar irodalmat képviselnie? Ha ő mégis magyarnak vallja magát, akkor egy angolnak, németnek vagy franciának úgy kellene bánni vele, ahogyan ő ajánlja, hogy célszerű egy magyarral bánni?

Ha pedig ezt elutasítja a saját személyére nézve, amint már meg is tette, hogy ő ugyan magyarul ír, de nem tartja magát magyarnak, akkor viszont meg kellene mondania, hogy miféle származéknak tartja magát. Melyik az a nép, amelyhez ténylegesen tartozik? S ha képes erre őszinte választ adni, akkor helyesebb lenne, ha annak a népnek az irodalmát képviselné, nem pedig a bitorló rossz lelkiismeretével elfoglalnia az igazi magyar írók helyét.

Van sejtésünk arról, miért érez neofita túlbuzgalommal állandó igazolási kényszert személyazonosságát illetően. Saját tájékoztatása szerint anyai részről zsidó származású. Ez azonban nem jogosítja fel őt a magyar emberek gyalázására. Valójában gyűlöletet keltett egy nép ellen, pontosabban a Magyarországon élő azon közösséggel szemben, amely még rendelkezik nemzettudattal, akiknek a tagjai még ragaszkodnak nemzeti önazonosságukhoz.

Minderre azt lehet mondani, hogy Esterházy Péter kivételt képez. Sajnos azonban több olyan, magát magyar írónak nevező tollforgatót is megnevezhetünk, aki hasonló szellemiségű műveket alkotott. Megemlíthetjük a 2000-ben elhunyt Petri György, Apokrif című versét, amely úgy kezdődik, hogy „Zakatol a Szent család (...)”.

Vagy idézhetünk Spiró György „Jönnek” című verséből: „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták fűzfa rajongók, jönnek a sz...ból”. Csönd van.”

Ennek a nagynak titulált írónak egyszerre van kisebbségi érzése a valódi magyarokkal, a mély magyarnak titulált hiteles magyar írókkal szemben és egyszerre fejezi ki megvetését is irántuk.

De említhetjük Csaplár György „Magyarország, te dög” című opuszát is.

Elhíresült eset az az interjú, amelyet egy újságíró készített Landeszmann György akkori budapesti főrabbival és Zoltai Gusztávval, a Mazsihisz ügyvezető igazgatójával 1992. december 8-án. Az interjú eredetileg az Igen című lap karácsonyi kiadásában jelent volna meg, ez azonban elmaradt és így 1993 februárjában a Heti Magyarországban látott napvilágot.

A kérdező, Ományi Kálló Gyöngyi igyekezett minden – a zsidósággal kapcsolatos – fontos témát érinteni, így az antiszemitizmust, a holokausztot, azt, hogy ki a zsidó, az asszimilációt, a holokauszt-áldozatok számát, és a folyamatosan szított bűntudatot. Az újságíró arra is rákérdezett, hogy miért nem határolódnak el a Magyarországi Tanácsköztársaság, illetve a Magyar Népköztársaság zsidó származású egykori vezetőitől, hírhedt alakjaitól, valamint azt is tudakolta, hogy saját áldozataik mellett, miért nem emlékeznek meg a többiekéről is.

Az utolsó kérdés arról szólt, hogy a zsidók is megünnepelik valamilyen formában a Karácsonyt. A kérdésekre Landeszmann György és Zoltai Gusztáv felváltva, vagy együttesen válaszolt. Landeszmann elmebetegségnek titulálta a holokauszt áldozatainak számával és a szándékos bűntudatkeltéssel kapcsolatos vádakat. Mindketten elítélték az antiszemitizmust, de az asszimilációt is. A magyarországi zsidók háborús elhurcolásával kapcsolatban arra hivatkoztak, ami Eichmann jeruzsálemi perében elhangzott. Arra a válaszra, hogy mi a zsidóság: vallás, faj, vagy etnikum, Zoltai azt válaszolta, hogy életforma. Az asszimilálódásra pedig azt, hogy a vallás és az asszimiláció két külön dolog. Elsősorban a vallási asszimiláció ellen vannak. A zsidóság továbbélésének, fennmaradásának az egyetlen eszköze, ha ellenáll az asszimilációnak. A magyar világtól nem kirekesztjük magunkat, hanem mi vallási törvények szerint élünk – mondotta Zoltai. Ehhez Landeszmann hozzátette:

Gyűlölöm az asszimilációt én, mint főrabbi. Végre egyszer s mindenkorra le kéne tenni mindenkinek arról, hogy asszimiláció. Senki sem több, mint a másik. Miért kéne asszimilálódni? Mert ha azt mondom asszimiláció, akkor egyértelmű, hogy van egy magasabb-rendű valami és ahhoz kell asszimilálódni.”

Az újságíró azt is megkérdezte, hogy miért nem gyakorolnak önkritikát azzal kapcsolatban, amit olyan zsidó politikusok, mint Kun Béla, Szamuely Tibor, Landler Jenő és mások követtek el a magyar néppel szemben.

Landeszmann azt állította magáról, nem tud arról, hogy Szamuely, élén a Lenin fiúkkal, rettegésben tartotta a polgári lakosságot és útjukat akasztott emberek jelezték volna. Landeszamnn arról sem tudott, hogy 1945. után Rákosi, Gerő, Farkas, Vass Zoltán, Révai és Péter Gábor milyen bűnöket követett el.

Amikor elhangzott a kérdés, hogy ezektől a zsidóktól a magyarországi zsidóság miért nem határolódik el, Landeszmann visszakérdezett: „Miért kéne elhatárolódni tőlük? Az inkvizíciótól elhatárolódott már a katolikus egyház?”

Zoltai Gusztáv annyit jegyzett meg, hogy ‘aki isteni törvények ellen vét, a mi vallási törvényeink szerint nem számít zsidónak’.

....

Folytatás a Leleplező 2012/3 szeptemberi, nyomtatott számában.

lajkolj_a_facebookon.jpg

A LELEPLEZŐ KÖNYVÚJSÁG ELŐFIZETÉSE MOST 1.000 FT KEDVEZMÉNNYEL

1 ÉVRE CSAK 5.000 FT INTERNETES RENDELÉS ESETÉN!

TEL: 06 70 300 30 54

  A  KÖVETKEZŐ SZÁMUNK  DECEMBER  ELEJÉN  JELENIK  MEG!
Weblap látogatottság számláló:

Mai: 346
Tegnapi: 346
Heti: 1 269
Havi: 6 351
Össz.: 1 053 503

Látogatottság növelés
  |     |     |  
Oldal: A Drábik János előadás az MVSZ VIII. Kongresszusán
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2017 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »