Dr. Ilkei Csaba:

Josef von Ferenczy a katonapolitika őrnagya ,,y" és ,,von" nélkül

Nyilvánosságra kerülnek a fezőr-pozőr titkai

 

A május 21-i média tárgyalást a Hotel Duna Intercontinentálban Ferenczy kezdeményezte a baráti köréhez tartozó Makra Zoltán (a müncheni Nemzetőr főmunkatársa, a lap német nyelvű változatának: a Donau Bote-nak a főszerkesztője, 1940 és 1944 között három magyar honvédelmi miniszter mellett szolgált, jórészt Kéri Kálmánnal együtt, 1949-ben hagyta el az országot, az emigrációban élő kelet-európai újságírókat összefogó Szabad Újságírók Szövetségének elnöke, majd főtitkára) és Radnóczy Antal (ny. ezredes, 1996-tól dandártábornok, a Vitézi Rend ötödik főkapitánya, szintén Münchenből) tanácsára. Mindkettőjüket jól ismertem hazulról és Németországból, ám nekik nem volt közvetlen kapcsolatuk Antallal, ezért Kéri Kálmánt kérték meg a közvetítésre. Antall Kulin Ferencet jelölte ki a tárgyalásra, Kálmán bátyámnak pedig azt mondta: Ferenczy személyes ismerőseként, meghívottként legyen jelen. Ő viszont azt válaszolta: jó, de „Ragaszkodom Ilkei Csaba részvételéhez, mert csak gyakorló szakember érti igazán ezt a mesterséget.!"

Akkor már huszonegyedik éve dolgoztam a Magyar Televízióban, az egyetlen aktív televíziós voltam a frakcióban és az MDF Országos Választmányában, megalapítója és elnöke az MDF televíziós szervezetének, műsoromat, az Új Reflektor Magazint pedig nemcsak a kisemberek harcos érdekvédőjeként tartották számon, hanem elismerten kritikus valóságfeltáró fórumként is, amelynek aktív szerepe volt a rendszerváltásban. Mégis vita keletkezett Antall környezetében a részvételemről, túl sok bírálatot fogalmaztam meg rövid idő alatt a vezetés címére. Már működött a paktum az SZDSZ-szel, ami konzerválta a régi újságíró társadalmat, nevettek markukba a tegnapi párttitkárok, további szolgálatot vállalt az állambiztonsági ügynökök egy része. Az irodalomtörténész Kulin csak az irodalmi folyóiratok világát ismerte igazán, járatlan és tájékozatlan a sajtó, a rádió és a televízió belső szakmai világában, a politikai műsorok működési mechanizmusában, a kulisszák mögötti bonyolult személyi viszonyokban, ezért - magam is tapasztaltam - egyfelől életidegen elméleteket gyárt, másfelől súgásokra, pletykákra, rossz tanácsokra hagyatkozik, egészen olyan ötletekig, mint a Forró-Havas kettős megnyerése a kormányoldal számára. Így aztán nem is csodálkoztam, amikor Antall egyedül őt akarta küldeni Ferenczy vacsorájára.

Kéri Kálmán azonban ekkor a sarkára állt, s nem engedett. Azzal fenyegetőzött, „Ha Ilkei nem jöhet, akkor én sem megyek!" Ferenczynek viszont szüksége volt Kálmán bácsira, s ezt Antall is jól tudta. Ezért beleegyezett a három tagú „tárgyaló csoport"-ba. De itt ismét egy kitérőt kell tennem.

Kéri Kálmán nem sokra tartotta Ferenczit. „Fezőr!" - mondta Makrának és Radnóczynak, mikor azok ecsetelték neki a média menedzser pénzbeli és egyéb segítségét a Nemzetőrnek, kiadójának és nyomdájának. Kálmán bácsi ugyan türelmesen végighallgatta őket, de aztán dühösen dobbantott lábával: „Akkor is fezőr!" (Fezőr - az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint - :"Kétes üzletekből, vállalkozásokból gyorsan meggazdagodó személy; a gazdasági élet terén forgolódó kalandor, szerencselovag.") De Kálmán, - győzködte Zoli és Tóni - hidd már el, hogy rosszul ismered Jóskát, legendás barát, akinek segítsége nélkül nem tarthatnánk itt... Mire Kéri Kálmán megint dobbantott a lábával és még hangosabban szólt vissza: „Akkor is fezőr, ha legendás fezőr! És pozőr is!" És ezzel az elszánt, belső meggyőződésből fakadó véleménnyel nem tudtak mit kezdeni egykori bajtársai.

Mondott ennél cifrábbat is nekem máskor rövid nadrágban, két kisfröccs után. A jegyzetfüzetembe felírt címszavait próbálom kerek mondatokba sűríteni:

„Ferenczi egy üresfejű kalandor, műveletlen és tájékozatlan, sem írni, sem beszélni nem tud. A kereskedelmi középiskolából is csak három osztályt végzett el, de professzornak szólíttatja magát. Nagyzási mániában szenved, mint egy nevetségesen itt maradt, fáradt magyar dzsentri valamelyik nagyoperettből. Címeket és kitüntetéseket gyűjtő pozőr. Mindent a tippadói, beszédírói és szervezői csinálnak helyette. Átlátszó jelszavak, sablonok és közhelyek mögé bujtatott akciókkal operál. A kirakatot aztán felfényezteti, az átlátszó semmit pedig hámozhatják a kilóra megvett sajtó-és médiamunkások."

Kálmán bácsinak különösen szúrta a szemét, hogy minden luxus szállodában a legdrágább lakosztályt foglalja le, két-három titkárnővel jár, telefonokat, faxokat hozat, hadd folyjék a lázas munka látszata, ha valaki az előszobába lép, mint ahogy a Hotel Duna Intercontinentálban is ilyen körülmények között fogadta a nyilvánosság tudta nélkül érkezett Antall Józsefet is, nem szólva a magyar sajtó megannyi talpnyalójáról, főszerkesztőkről és üzleti vállalkozókról, vagy a szép színésznőről, aki jól megvágta alapítványa számára.

A Hotel Duna Intercontinentál halljába félnyolc előtt öt perccel érkeztünk a megbeszélés szerint. Ferenczy félórát várakoztatott minket, ennyit csúszott megbeszélése egy másik teremben a két hónappal korábban megkezdett magyar-román értelmiségi párbeszéd magyar tagozatának részvevőivel, köztük Csoóri Sándorral, Tabajdi Csabával, Bodor Pállal, Horn Gyulával. De csak Horn Gyula jött Ferenczyvel a Kalocsa terembe a médiapolitikáról tanácskozni, méghozzá Ferenczy oldalán, mellette ülve. (Zakóját már kezében hozta, ingén is meglazította a nyakkendő csomóját és fehér borral folytatta, mert hogy előbb ezzel kezdte.) Én némi megdöbbenésre elővettem kis automata fényképezőgépemet, s Ferenczi egyik fiának: Andreasnak a kezébe adtam, neki nem mertek szólni.

 

A „fezőr és pozőr" kiszagolja az üzletet

 

Azzal indítok, - régi jegyzetfüzetem tanúsága szerint -, hogy szóbahozom az Axel Springer lapvásárlásainak fonákságait - két hónappal korábban mint kés a vajban hatolt be a könnyen felvásárolható magyar piacba, megvett hat regionális napilapot, öt heti lapot, tíz helyi újságot és 40 további kiadványt, helyükön hagyva az ancien rezsim márkás pártkádereit - mire Ferenczy két kezét a magasba emelve mentegetőzik: ő csak közvetítő szerepet játszott és ezért a részvénycsomagból kapott egy kis részesedést, 15 százalékot, de az üzleti ügyek vitelébe nem folyik bele, a részletekért forduljak Bayer József igazgatóhoz.

Kérdésemre azért megerősíti: igen, Dr. Berecz (János) sokat segített neki, ezért is mindenkor számíthat személyes barátságára. (Horn bólogat és helyesel.) Majd kifejtette, hogy Németh Miklós kormányfő és „a Gyula" bizony rövid idő alatt sokat tett az európai szellemiségű média sikeréért, ám nem lehet megállni a jelenlegi elmaradottság állapotában. Szimpatikussá kell tenni a terepet a külföldi befektetők számára, új tulajdonosokra, jobb reklámpiacra van szükség, műholdas arzenálra, stb. És jött a lényeg: a modern kommunikáció másfajta embereket kíván. Olyanokat, akik Nyugaton tanultak, nyelveket beszélnek, (Ferenczy egyetlen idegen nyelvet sem beszélt, a németet is rosszul), menedzserszemléletűek, ismerik az üzleti szférát és saját tőkével is rendelkeznek, ne az államét kockáztassák, annak kontójára. Némi gúnnyal jegyezte meg: az Antall kormánynak még lapja sincs, mert pénztelen, a kisgazdáknak elég a „Kis Újság", a kereszténydemokraták pedig úgy látszik beérik az egyházi sajtóval. Ám neki családi filozófiája van régóta egy átfogó, globális, tőkeerős rendszerről, mely a pártok feletti sajtószabadság garanciája, ezért nem pártkasszákra épül, hanem sokrétű kereskedelmi tevékenységre, reklámügynökségekre. (No ezt jól betáplálták neki, akárcsak a folytatást...). Az előbbiek szolgálhatnák a távoli célt: a nemzetek közötti ellentétek párbeszédes megoldását az európaiság jegyében. (Naivát keres a kaposvári Csíky Gergely Színház, - jegyeztem szavai mellé, s hogy úgy van, húsz év elteltével, a történelem nem igazolta , sőt visszhang nélkül hagyta az elméleti műhelyekben kitalált és ügyesen eladott tippeket.)

Itt ismét koccintani kellett, Kéri Kálmán Hornnal, Kulin Ferenczivel, jómagam Katinkával - ahogy akkor épp szemben ültünk -, Katinka poharából néhány csepp kicsordult, kissé elmosta feljegyzésemet, de azért olvasható. „Jóska" - Kálmán bátyám csak így szólítja Ferenczit - úgy látja, hogy a vállalkozásokban, az üzleti elképzelésekben az ellenzéknek (MSZP, SZDSZ, FIDESZ) nagyobbak a „tradicionális" adottságai, a külföld számára ők jelentik az összekötő kapcsot, s nem Torgyán. „A Gyula" élénken helyesel: „Nekünk vannak szakembereink, akiket a külföld elfogad..." Igen, Magyarország produkciós állomáshely (sic!) lehet - folytatja „Jóska" a gondolatot, az ő cégei tele vannak műsortervekkel, információs, szórakoztató és kulturális programokkal. Fiai és barátai (gondoltam itt hirtelenjében Tolvay Ferencre, Prokopp Róbertre, és az MTM Kommunikációs Kft. más ötletelőire, nem megfeledkezve Pintér Dezsőről) folyamatosan dolgoznak és ugrásra készen állnak. (Kálmán bácsinak idegen világ ez, senki sem katona, ezért minden elhangzó névre rácsodálkozik és rákérdez: „Az meg kicsoda?")

„A Jóska" szemrebbenés és minden önérdek nélkül kijelenti, hogy aki a magán televíziózás rögös útjának egyengetéséhez hozzákezd, annak nemzetközi hírnévvel kell rendelkeznie. Horn lecsap a végszóra és nagy meggyőződéssel hozzáteszi: és lehetőleg olyan magyar legyen, aki sohasem szakította meg a kapcsolatát hazájával (ugye milyen jól megy ez a szöveg itt és most épp ide illően?!), s a híd szerepében, rengeteg tapasztalattal máris sok szállal kötődik a magyar média- és reklámpiachoz. (Mint az egy személyre kiírt pályázatok szövege manapság...) De a folytatás sem kutya: ha az MSZP hatalomra kerül, tudni fogja kinek a finanszírozási ajánlatát fogadja el. De hogy az MDF mit tud kezdeni ezekkel az üres követelésekkel, hogy „tisztítsuk meg a sajtót", „legyen nagytakarítás", ezt nem tudja. Hőbörögni lehet, de attól még nem lesz pénz! A sajtó és a média az nem olyan ám, hogy „Ruszkik haza!" és azok haza is mennek.

Hadd ne folytassam. A beszélgetés nem hoz semmilyen konkrét eredményt, nem zárul megállapodással, Kulin válaszai diplomatikusak, igaz, keze megvan kötve, a paktum az paktum, ami után már nem lehet forradalmat csinálni. S bár a vacsora kellemes, a borok jók, Kálmán bácsi bóbiskolása miatt véget vetnek a zenének a legények.

Kifelé menet Kálmán bátyám félrevon és megkérdi: miről volt itt szó valójában, mire megy ki a játék? Nézd Kálmán - válaszoltam a tábornoknak -, akiké a tőke, azok előbb-utóbb nemcsak lapot fognak vásárolni, hanem rádiót és televíziót is, tehát övék lesz a negyedik hatalom, a tömegtájékoztatás. Ahol pedig se tőke, se bátorság, se elképzelés, csak buta magabiztosság és az előrelátás teljes hiánya, az a fél előbb-utóbb veszít, főleg, ha ráadásul gőgös és öntelt. Kálmán, mint mindig, ha valami elítélőt akart mondani, most is ezzel fejezte be: „Civil bagázs!"

Dr. Andreas von Ferenczynek megköszönöm, hogy fényképezett, visszaadja gépemet, névjegykártyát cserélünk és megígérem, hogy küldök a képekből a következő címre: München 8022, Grünwald, Portenlangerstrasse 37, s fel is hívom, ha legközelebb megyek, kijavítja a nyilvános telefonszámot, s odaírja a titkosat: 64 16 40.

Felsegítem a kabátot Kéri vezérezredesre, a madárcsontú, kissé meghajlott ősz harcosra, aki 89 évesen ilyenkor tíz óra körül már aludni szokott otthon. A média mágnás rendelte fekete kocsi már ott ál a luxus szálló előtt, vezetője kitárja a hátsó ajtót, de az én Kálmán bátyám még belém karol, s elvisz a parlament irányába. Néhány lépés után azt kérdezi mindenkitől megkülönböztető rekedt, erőtlen, halk hangján: mit is szoktál Te mondani a műsoraid végén? - Azt, hogy „Állj a gyengék, az elesettek mellé, a győztesek, a hatalmasok oldalán sütkérezni nem erény!"- Helyes! Ez szép. De tudod mit fogsz mondani négy év múlva? Azt, amit Petőfi a Kutyák és farkasok dalában. De figyelj, a végét megváltoztatom: - Fázunk és éhezünk, átlőve oldalunk, részünk minden nyomor és még szabadok sem vagyunk! Ne legyen igazam, de errefelé tartunk! S tisztelgett nekem, a tartalékos alhadnagynak, aztán megölelt, s beszállt a kocsiba, amely eltűnt az éjszakában.

Másnap olvasom a Népszavában, hogy noha a románok körében nem talált kellő visszhangra a kezdeményezés, tegnap döntés született: magyar értelmiségi delegáció indul Romániába. A küldöttség tagjai - Ferenczyn kívül - Csoóri Sándor, Heltai Péter (azóta kiderült róla, hogy a Securitate „Hegel" fedőnevű informátora volt), Konrád György, Fülöp Mihály és Bodor Pál.

Három nappal később az MTI napi tájékoztatójának 7. és 8. oldalán ez áll: „A nyugati sajtómágnások betörnek Kelet-Európába." A beszámoló egyebek között így szól: „Szinte minden jelentősebb média-csoport Kelet-Európába küldte szakértőit, hogy felbecsülje a piacot. Minden média-konglomerátum aktív, de nagyon titkolják tevékenységüket. Azzal vannak elfoglalva, hogy kiderítsék, kik lennének számukra a legjobb partnerek és hogy tiszta képet kapjanak az egész helyzetről, ez pedig pillanatnyilag igen nehéz feladat... a térséghez fűződő kapcsolataik és a nyelv miatt a nyugatnémet cégeknek a legjobb az esélyük a jövedelmező terjeszkedésre. Két hónappal ezelőtt a Springer, amely a saját hazáját már uralja, fejest ugrott a magyar piacba..."

 

„A függetlenséggel nem mégy semmire!"

 

Ferenczyvel sajátosan és különösen alakult ismeretségem. Makra Zoltán mutatott be neki 1990 őszén Budapesten. Aztán kétszer is felhív, vár az Intercontinentálba. Mindkétszer vasárnap délelőtt, felesége nélkül. Kérdezőskö-dik az MDF-en belüli állapotokról, a sajtó-és médiapolitikáról (mintha lett volna ilyen), Antall szándékairól, az MTV helyzetéről, máskor pedig előveszi aznap reggeli interjúját a NAP TV-ben, megnézzük a kazettát, s kéri őszinte kritikámat. Mikor elmondom tényleg őszintén - merev, sablonos és közhelyes, belső meggyőződés nélkül kinyilatkoztató, mosolytalan, depressziós arcvonások, bizonytalan tekintet, tétova mozdulatok, operettes műbajusz, eseményhez nem illő öncélú estélyi protokoll viselet bokrétás díszzsebkendővel, egészében rossz kisugárzás, végre meg kéne tanulnia szerepelni itthon - megdöbben, nem kap levegőt és megsértődik. Akkor miért kéred az őszinte kritikámat? Ennyire nem lehetek rossz, - válaszolja, neki semmit nem kell tanulnia, ő a média ösztönös professzora. Kacagtató. Nem egyszer azt is észre vettem, hogy elnagyolt és felszínes ismeretei vannak a média elméletéről, de a gyakorlati műsorkészítés működési mechanizmusa is távol áll tőle. Megpróbálom kimozdítani ebből az abszurd tudatból, de mások éveken át elhitették vele és felépítették légvárát, melyből nem hajlandó leereszkedni.

1991 áprilisában, mikor Münchenben járok, meghív magához villásreggelire a leggazdagabbak negyedében: Grünwaldban található pazar villájába.

Makra Zoltán barátom visz saját kocsijával hozzá. Közeledvén, az utolsó mellékutcában leparkol néhány pillanatra, mert nem érkezhetünk túl korán, csak percre pontosan, nyolc perccel jelenésünk előtt kell megállnunk az őrség vigyázta automata kapu nyitó rendszer előtt, különben gyanússá válhatunk. Ferenczy megadja a módját a reggelinek is, megkérdi mit kérünk, megnyomja az asztal alá rejtett csengőt, bejön a libériás lakáj és a főpincér, s megmondja nekik mit készítsenek, hány perc alatt. Addig beszélgetünk a hazai hírekről. Szerepem eddig azért is volt fontos számára, mert az MDF belső ellenzékéhez tartozva, az 52-ek lázadásának egyik szószólója voltam. Ám a lázadást a március 17-i frakcióülésen néhány megalkuvó meghátrálása miatt az utolsó pillanatban leverték. Noha korábban is figyelmeztettem: ne fűzzön nagy reményeket az irányváltáshoz, az elégedetlenség jogos, de változások nem várhatók, a paktum megkötése után ez az ellenzéknek sem érdeke, mert nem tud konstruktív bizalmatlansági indítványt benyújtani, mégis, most csalódottságának adott hangot. Ám mint később Zolitól megtudtam, nem ez, hanem az volt az igazi zavaró momentum, hogy megtudta valakitől: riválisa, az olasz Berlusconi menedzsere is megkeresett Budapesten és a Fininvest irodájában hosszan tárgyalt velem a médiatörvény utáni idők lehetséges változásairól, beruházásairól. A reggeli túrógombócból mindketten keveset ettünk, Jóska kegyetlen migrénes fejfájással ébredt, szedte az aszpirint, én pedig meg voltam fázva, nem éreztem az étel ízét, hőemelkedéssel csak jeges narancslevet ittam, forró kávéval, végül rám erőszakolta aszpirinjét, melyre esküdött, s ebben kivételesen igaza volt azon a borús reggelen.

1991 szeptember 3-án, amikor úgy láttam, hogy végzetesen letértünk a lakiteleki útról, előrelátó kritikámnak nincs elég foganatja, annál inkább retorziója, s naponta szembekerülök a műsoromban hirdetett elvekkel, kiléptem az MDF-ből, életem első és utolsó pártjából, s átültem a függetlenekhez. (Kálmán bátyám odajött hozzám a folyosón, átölelt és ezt mondta: „Nem kellett volna! De megértelek. A barátságunk marad!") Ettől kezdve már nem voltam annyira érdekes Ferenczi számára, bár az Új Reflektor Magazinhoz küldött két segítségkérő nézőt, kedves, írásos ajánlással. Utoljára 1994 nyarán, a szocialisták győzelme után futottunk össze véletlenül az országgyűlés elnökénél. Délután három órára hívott Gál Zoltán. Már félórát várakoztam, a titkárnő jelezte, hogy fontos megbeszélés zajlik odabent, de nem árulta el, kivel. Háromnegyed négykor kinyílt a Házelnök ajtaja, kilépett rajta Ferenczi a szokásos nagyoperettes jelmezben. Észrevett, s mintha rokonok lennénk, karjait széttárva lépett hozzám, megveregette a vállamat, s ezt mondta: „Szép dolog függetlennek lenni, csak nem mégy vele semmire!" Hát ez volt a valódi filozófiája. A látszat ellenére. Fölfelé igazodott, lefelé soha, mindig a győztesek oldalán sütkérezett, a veszteseket kerülte és elfelejtette. Soha többé nem találkoztunk.

 

 

Antall: „Ne foglalkozz Ferenczivel!"

1990. május 22-én délután a parlament plenáris ülésének első szünetében Antall József felállt a helyéről, hátranézett és intett, hogy kísérjem el. Elindultunk a dolgozószobája felé, önkéntes testőre a hátunk mögé került, róla csak évekkel később tudtam meg, hogy III/III-as ügynök volt, senki sem figyelmeztette Antallt, mielőtt de jure is miniszterelnök lett és akkor már hivatalos védelem járt neki. A folyosón ugrásra készen álltak a megállító emberek, „Csak egy szóra..." kezdetű mondatokkal. Ha nem beszélek hozzá, az utóbbiaknak nagyobb az esélye, ezért szóval tartottam, s kedvenc témájáról Kötcséről mondtam a legújabb híreket, nekem Somogy megyei képviselőnek illett tudnom a változásokról.

Őseinek nemcsak a Somló alján és Veszprém megyében voltak birtokai, hanem Somogyban is. Antall János tihanyi várkapitánynak 1566-ban adományozta a király Kötcsét, nemesi címmel együtt, mert a szigetvári csatában hősiesen harcolt Zrínyi mellett. Mindhárom helyi felekezet - katolikus, református, evangélikus - számára az Antall család ajándékozta a templomtelket. Az evangélikus egyházközség fennállásának 250. évfordulóján a nyolcvanas évek elején ezért hívták meg az ünnepségre, melyre a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár főigazgatójaként érkezett. Itt elődei hazafiságáról beszélt, s arról, hogy bár katolikusok voltak, ökumenikus szellem uralkodott a családban. (Ahol volt zsidó is: a miniszterelnök anyai nagyapja, Szűcs István, aki 1867-ben született házasságon kívül, egy zsidó hajadon és egy egyházi férfiú - a nagybácsi szerepében feltűnő piarista szerzetes tanár a váci gimnáziumból -törvénytelen gyermekeként.) Érdekes, hogy Kötcsét szemelte ki magának Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is nyári időtöltésre, eltérő céllal.

Antall ekkor még angolos, jól fésült Macmillan frizurát viselt, titkárnőjének Rózsa Mariannának még nem kellett parókát rendelnie, csak október 24 után, amikor megműtik a nyirokrendszer rosszindulatú daganatával, s a kemoterápiás kezelés mellékhatásaként kihullik a haja. Kesernyés, fanyar intellektuális humorával néha-néha egy-egy visszafogott angolos viccet is megengedett magának, most azonban szó sem lehetett ilyesmiről, iszonyúan sűrűsödtek elfoglaltságai, rendszerint éjfélig bent volt hivatalában, a Parlament főemeletének északi részében, a Margit híd felőli oldalon, itt volt 1945 előtt a felső ház elnökének rezidenciája . Marianna hosszú listával várta, rám nem számított, plusz teher voltam az amúgy is túlfeszített napi programban, öt percet kaptam, az előszobában már másfél órája várakozott - ha jól emlékszem - az Associated Press tudósítója.

Beléptünk a dolgozószobába, melynek egyik sarkában az íróasztal, középen az ovális tárgyalóasztal, oldalt szekrények. Az íróasztallal szemközti oldalon kis ajtó nyílt a pihenőhelyiségbe, abból toilette és zuhanyzó. Már kivitette Németh Miklós szobabiciklijét, de a biztonságtechnikai teendőket még nem végeztették el. Ha egy profi hírszerző úgy akarta, az ablakokon át még lehallgathatta a benti beszélgetéseket, sőt be is lehetett tekinteni. Nem cserélték még le a vezetők közötti érintkezést szolgáló „K" telefonokat, mert nem volt más, így ezt kapták lakásukra az új miniszterek és államtitkárok is. Látható volt a „VCS"telefon is, amely a Varsói Szerződés miniszterelnökeit kötötte össze. (Ezen beszélt Antall Jelcinnel 1991 augusztusában, a Gorbacsov elleni moszkvai puccs idején.) Páncélozott gépkocsija csomagtartójának felét elfoglalta az Altáj adó-vevő, mely kézi kapcsolású központon keresztül működött, de két egymás mögött haladó gépkocsi között alig tudott összeköttetést teremteni. Minden régi technika lehallgatható volt, mint ahogy ennek nyomaira 1990 őszén rá is bukkantak. Az MDF frakció üléseit is rögzítették, tele volt az épület régen beszervezett alkalmazottakkal, technikusokkal, titkárokkal és titkárnőkkel, bizottsági gyorsírókkal. Nagy Lajos ezredesnek, a volt III/I-es hírszerzőnek, akit Németh Miklós nevezett ki a február 14-én megalakult Nemzetbiztonsági Hivatal élére, mindez így volt jó, nem sürgette a változásokat.

A már említett III/III-as testőr a III. kerületi MDF egyik vezetőjeként került be az MDF választmányába, annak társelnöke lett, Boross Péter (a titkosszolgálatokat felügyelő államtitkár, tárca nélküli miniszter) őt bízta meg a parlament telefonrendszerének biztonsági felülvizsgálatával és egy fedőszerv létrehozásával, Göncz Árpád köztársasági elnök pedig támogatta kinevezését az operatív-technikai szakszolgálat (telefonlehallgatás, levélcenzúra, titkos behatolás, stb.) helyettes vezetőjévé. Egy narancshéjon csúszott el, amit az egymással rivalizáló 56-os politikai foglyok szervezetei ejtettek véletlenül elé.

Szerencsétlen Antall megvolt áldva a felkészületlenség, a felelőtlenség, az amatőrizmus és a dilettantizmus minden átkával, a volt állambiztonságiak gyermeteg utójátékai fel sem tűntek neki, pedig az előszobájában játszódtak le nap mint nap.

A miniszterelnök kisietett a mellékhelyiségbe, majd visszajőve kihúzta azt a széket az ovális asztal mellől, melyen a kormányüléseken szokott ülni, a mellette lévőt pedig nekem kínálta, ez Kajdi József közigazgatási államtitkáré volt, a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjéé.

- Figyelj ide - kezdte- most nincs időm, rövidnek kell lennem. Kérlek, ne foglalkozz Ferenczivel, nem érdekünk, hogy elriasszuk egy kritikus cikkel vagy műsorral. A múlton nem tudunk változtatni, a jövőre vonatkozóan viszont segítséget ígért, beruházásokat, fejlesztéseket, nemcsak a sajtó és a média területén, de a humánpolitikában is, Battonya után kiépíti az S.O.S. gyermekfalu hálózatot, mozgósítja nagyon jó kapcsolatait a kormány céljainak megfelelően egész Európában, még az ősszel több üzletemberrel érkezik hozzám.

- Mit kap ebből a nemzeti sajtó és média? - vágtam közbe.

- Örülnék, ha előbb polgári sajtónk lenne, tárgyilagos és mértéktartó...

- Ismered a valós helyzetet?

- Nincs időm elmenni a televízióba, a rádióba, a napilapok szerkesztőségeibe, ha erre gondolsz. Kulinnal beszélgetek néha, mások referálnak. Nincs pénzünk kormány lapot indítani, nem tudunk rádiót és televíziót venni, tehát csak kérhetünk és közben meg kell nyernünk néhány embert...

- Miközben ugyanazok döntenek és diktálnak, mint korábban.

- Itt tartunk. Naponta átlapozom a reggeli újságokat, a sajtószemlét, de ha szétszakítom magamat, akkor sem futja többre...

- Négy évig fognak össztűz alatt tartani minket...

- Az Associated Press... - nyitott be a titkárnő, jelezve, hogy

ennyi időm volt.

- Horváth Balázs majd kivizsgáltatja annak a levélnek a tartalmát, amit Ferenczivel kapcsolatban kaptál, referál nekem és téged is tájékoztat. De kérlek, ne írj róla, amíg nem beszéltünk! - fejezte be a miniszterelnök és sietősen kikísért.

Horváth Balázs belügyminiszter soha nem vizsgáltatott ki semmit és nem tájékoztatott arról, mi igaz, s mi nem Ferenczivel kapcsolatban. (A nyár folyamán a Nemzetbiztonsági Bizottság egyik ülése után kérdeztem személyesen, azt mondta: hívjam reggel a hivatalában, addig megérdeklődi. Másnap reggel hívom, titkárnője türelmet kér, megkérdi Balázst, aztán ezt mondja a kagylóba: „Azt kérdezi a miniszter úr, milyen Ferencről van szó?" Kész, ennyi, Balázsom tegnap esti sörözése feltehetően elmosta délutáni memóriáját. Már megint.) Antallnál korán jött halálos betegsége miatt sohasem térhettem vissza a témára. De tartottam magam az ígéretemhez húsz évig.

A paktum utáni média helyzetről július 10-én még váltottunk néhány szót Antallal, másnap pedig egy keserűen kemény hangú levélben külön is felhívtam figyelmét a növekvő veszélyre.

Így kezdődött a levél:

„Kedves Jóska! Szeretném megerősíteni azt, amit tegnap rövid beszélgetésünkben már említettem. Aggodalommal tölt el az a gyakorlat, amivel politikai ellenfeleink tömegtájékoztatási erőfölényét konzerváljuk. A számunkra hátrányos helyzet legitimizálása azt jelenti, hogy négy évre feladtuk a negyedik hatalom hadállásait, melyekből naponta fognak össztüzet zúdítani a koalícióra, a kormányra, az MDF-re."

Miért nem köszöntötték 90. születésnapján?

Most, hogy az újságok hírül adták: 2011. május 29-én 92 éves korában Münchenben elhunyt a magyar származású médiamenedzser, úgy gondolom, közölhetek néhány adalékot portréjához, mely árnyalhatja a későbbi kutatások után kirajzolódó teljesebb képet. (Kálmán bátyámnak már nem mondhatom el, 1994-ben itt hagyott minket.)

Az MTI és nyomában az egész magyar sajtó, a Magyar Nemzettől az Indexig- egyebek között - a következőkben méltatta Josef von Ferenczy érdemeit halála alkalmából:

„1919. április 4-én született Kecskeméten, alig több mint húszévesen már több vállalkozás tulajdonosa. Magyaror-szág német megszállását követően humanitárius akciókban vett részt, ellenálló csoportoknak szerzett fegyvereket, gettókban fogva tartott zsidók kiszabadítását segítette. 1944 végén elfogták, kis híján kivégezték, végül mégis kiszabadult. 1948 őszén, a koncepciós perek kezdetekor ismét letartóztatták és meghurcolták. 1948 decemberében külföldre emigrált. Előbb Bécsben, majd 1951-től Münchenben telepedett le. Első sikerét még 1954-ben aratta, amikor elnyerte a labdarúgó világbajnokság megfilmesítésére hirdetett FIFA pályázatot. Könyveket adott ki és olyan embereket vett könyvírásra, akiket másoknak aligha sikerült volna, így a többi között Salvador Dalit is szerzői között tudhatta. Münchenből irányította fokozatosan kiépített médiabirodalmát. Még a rendszerváltás előtt az ő kezdeményezésére jött létre két SOS-gyermekfalu, ahol árva vagy szüleiktől elszakított gyerekek kaptak elhelyezést: az első 1986-ban Battonyán, a második négy évvel később Kecskeméten. 1986-ban megkapta a Magyar Népköz-társaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjét, majd a rendszerváltás után újabb kitüntetések következtek: 1992-ben a Magyar Köztársasági Ér-demrend Tisztike-resztje, 1994-ben a Demokratikus és Független Magyar-országért Emlék-érem. 1994 decemberében Göncz Árpád akkori köztársasági elnök az országért tett erőfeszítéseinek elismeréseként Magyar-ország rendkívüli és meghatalmazott nagykövetévé nevezte ki. A tisztséget haláláig töltötte be. Történelmi érdeme volt az 1990 tavaszán általa szervezett magyar-román értelmiségi párbeszéd, amely egybeesett a marosvásárhelyi zavargásokkal. Közben saját céget hozott létre a magyarországi német befektetések előrelendítésére, az ő közvetítésével vetette meg a lábát az országban az első nagy külföldi sajtóbirodalom, az Axel Springer, amely azután, 1991 derekán alapította a Ferenczy sajtóügynökséget."

2009-ben, 90. születésnapja kapcsán az MTI-nek adott interjújában szomorúan panaszolta, hogy Magyarország-ról egyetlen születésnapi jókívánság sem érkezett. Itt álljunk meg, mert ez mélyen elgondolkodtató.

Miért nem érkezett például Göncz Árpádtól, aki 1994-ben nagykövetté nevezte ki, majd 1997-ben honvéd dandártábornokká is előléptette? Keleti Györgytől, aki 1994-ben ezredessé léptette elő és díszszablyát is ajándékozott neki? Vagy Für Lajostól, Antall honvédelmi miniszterétől, aki az előléptetéseket 1991-ben megkezdte és a hírhedt katonapolitikai osztály őrnagyát a Magyar Honvédség alezredesévé avatta? Hol maradt a Magyar Köztársaság kormánya és külügyminisztériuma a köszöntéssel és a méltatással mikor rendkívüli és meghatalmazott nagykövete még hivatalosan viselte címét?

Miért nem köszöntötte Kecskemét városa, melynek díszpolgára volt, lévén „egy tősgyökeres kecskeméti nemesi család kései sarja"? (Az utóbbival kapcsolatban már most ide kívánkozik: annyira „nemesi", hogy anyja, Reicheles Jolán lelenc egy bognármesternél, majd háztartási alkalmazott, akinek születésénél zsidó származású anyja öngyilkos lett, apja: Ferenczi József részeges és verekedő kőműves, kupec, aki válása után összeállt egy nővel, aztán agyonverte, amiért 15 évre ítélték, s a börtönben halt meg agyvérzés következtében 1931-ben. Hogy miként jön a képbe Ferenczy Gergely táblabíró leánya: Ferenczy Ida, Erzsébet királyné csillagkeresztes udvarhölgye, mint a médiamenedzser negyedfokú unokanagynénje, akinek ő hatodfokú kisunokaöccse, arról később.) Miért hagyták cserben a média mogult, „a professzort" magyarországi sajtó-és médiavállalkozásainak haszonélvezői, főszerkesztők, műsorvezetők, kiadók, igazgatók, kereskedők és terjesztők, a pezsgős vacsorák lelkes pohárköszöntőinek díszfigurái, akik „A Jóskából" éltek és gazdagodtak? Hol volt például Pintér Dezső, a TV2 elnöke, a névnapokat legszebben, már-már nyálasan köszöntő reggeli rádiós műsorvezető, aki példaképe 79. születésnapján még ott volt Münchenben, s így nyilatkozott annak titkáról: „Azt hiszem, a titok nyitja abban áll, hogy a világnak szüksége van olyan emberekre, akik kritikus helyzetekben mindig megtalálják a vészkijáratot." („168 Óra", 1998. június 16.)

Miért nem köszöntötte már senki? Csak nem azért, mert 1999-ben egy német bíróság adócsalásért két év felfüggesztett börtönre ítélte Josef von Ferenczyt? A börtönbüntetésen felül 2888 ezer márka pénzbírságot is kiszabott rá, mert 2.1 millió márka összegű iparűzési, forgalmi és jövedelemadót elfelejtett befizetni az adóhivatalnak. A hamburgi Spiegel 1998/37-es számában az elmarasztaló sorok között „segg- és cicifirkászok" keresztapa ügynökének nevezi, aki „pomádétól szagló cigánybáró" és „pusztai kocsmaillatú".

(A teljes cikk a Leleplező 2011/3 új őszi számában olvasható.)

Oldal: JOSEF von FERENCZY Y ÉS von NÉLKÜL - Dr. Ilkei Csaba
LELEPLEZŐ - ORSZÁGKRÓNIKA - LEGNAGYOBB MAGYAR ALTERNATÍV FOLYÓIRAT - © 2008 - 2024 - leleplezo.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat